Zerocalcare: Az Óriástatu jóslata

Nem olvastam a szerző magyarul megjelent másik képregényét, amiről Uzseka Norbert áradozott pár évvel ezelőtt az oldalon (írása erre olvasható), és a filmet sem láttam, mikélnt a Netflixes sorozata is kimaradt, szóval nekem teljesen új élményt jelentett mind a szerző rajzstílusa, mind a bemutatott életérzés. Ami hála az égnek, nem jellemző rám, szóval azonosulni nem tudok a képregény főszereplőjével, aki gyakorlatilag a szerző megformálása. Miként sokan mások, én is úgy gondolom, hogy nagyon sok önéletrajzi elem szerepel a történetekben, és biztosan nem lehet egyszerű az élete annak, aki ennyire tele van kétségekkel.

Egy biztos, Zerocalcare elméje nem a rendezettségről árulkodik, ahogyan össze-vissza ugrálunk a különféle sztorik között – melyek többnyire csak pár oldalasak –, hol halálosan komoly beszélgetések és eseményekben lesz részünk, hol meg olyan világraszóló döntésnek nem mondható témát kell végignéznünk, mint egy szobanövény megvásárlása. Annak minden lehetséges, és valószínűtlen végkimenetelével együtt! Nem mondom, hogy lökött a főszereplő, de hogy lenne mit csiszolni, egyszerűsíteni a gondolatain, az biztos.

Mondjuk az is igaz, hogy a pillanatnyi állapotát kiváltó ok – öngyilkos lett egy ismerőse – van annyira sokkoló, hogy hatására mindenki elgondolkodjon az életéről, annak értelméről, a döntéseinek következményeiről, a meg nem tett dolgokról, a mi lenne ha kérdésekről. Közhelynek számít, hogy mindenki másként gyászol, de a kötet alapján úgy tűnik, a saját létezéséről is mindenki másként gondolkodik.

Zerocalcare hajlamos túlagyalni mindent, és ezt nem is rejti véka alá – sőt, ebből épít világot. A történet előrehaladtával egyre világosabbá válik, hogy nemcsak az ismerős elvesztése váltotta ki a főhős lelki összeomlását, hanem az, hogy képtelen feldolgozni, hogyan lehet valaki ennyire jelen az életedben, majd tűnhet el örökre egy pillanat alatt. Ráadásul nem tragikus balesetben vagy hosszan tartó betegség miatt, hanem azért, mert valamiért úgy érezte, hogy nincs más út. Ez a felismerés, ez a tehetetlenség kúszik be minden oldalra, minden poén mögé, és még akkor is ott marad, amikor már rég másról van szó. És ettől lesz nyomasztó a képregény, miközben folyamatosan próbál vicces maradni. Olyan, mint amikor valaki kínjában nevet.

A szerző nemcsak a gyászt és az önmarcangolást próbálja megfogalmazni, hanem azokat a hétköznapi bénázásokat is, amiket mindannyian elkövetünk, csak nem mindig vagyunk ennyire brutálisan őszinték magunkkal. Az, hogy nem tudjuk, mit mondjunk valakinek, aki éppen rossz passzban van, vagy hogy egy találkozás halogatása végül egy soha be nem teljesült találkozás marad – ezek az apró dolgok teljesen hétköznapiak, mégis Zerocalcare képes úgy tálalni őket, hogy megremegjen alattunk a padló. Mert nem dramatizál, csak őszinte. És ez sokkal erősebb bármilyen művi pátosznál.

A képregény strukturálatlansága, ami elsőre talán zavaró, valójában teljesen indokolt. Egy gyászfolyamat nem lineáris. Egy gondolatsor, amikor valaki napokon keresztül rágódik saját kudarcain vagy egy elveszített kapcsolat emlékén, sosem rendezett, és semmiképpen sem követ szabályos ívet. Ez a kavargás, ez az érzelmi csapongás teszi hitelessé az egész kötetet. Olyan, mintha egy valóságos emlékezési folyamatot követnénk végig, amit nem lehet szépen rendszerezni, mert az agyunk sem így működik, főleg nem akkor, amikor megpróbál megbirkózni a felfoghatatlannal.

Ráadásul mindezt úgy adja elő, hogy közben folyamatosan reflektál saját gyengeségeire is. A képregény egyik legnagyobb ereje pont abban rejlik, hogy nem próbál hőst faragni a főszereplőből. Sőt, kifejezetten nyomorult figuraként mutatja magát: egy halogatásból élő, szorongásokkal teli, társasági helyzetekben kényelmetlenül mozgó srác, aki ugyan megpróbálja értelmezni a világot, de folyamatosan elakad benne. És mégis, vagy talán éppen ezért, rendkívül emberi. Mert valójában sokunkat tükröz vissza – csak nem mindenki mer így szembenézni önmagával.

A humor, ami időnként egészen fanyar, máskor harsány és infantilis, remekül működik ellensúlyként. A főhős fantáziavilágában megszólaló karakterek – például maga az Óriástatu – egyszerre nevetségesek és telitalálatok. Ők testesítik meg azokat a belső hangokat, amelyek másnál csak egy belső monológban jelentkeznek, de itt külön szereplőként jelennek meg, vitatkoznak vele, veszekednek, néha kárörvendenek. Az Óriástatu pedig, bármennyire abszurd figura, az egyik legpontosabb megtestesítője a tehetetlenségnek, a lemondásnak, az elengedés lehetetlenségének. Egyfajta csendes, de állandó jelenlét, ami sosem ad igazán megoldást, de nem is engedi, hogy elfelejtsd, mi történt.

Zerocalcare képregénye így végső soron nemcsak egy barát elvesztéséről szól, hanem egy generációs állapotról. Arról, amikor a harmincas éveikben járó emberek még mindig próbálják kitalálni, mit akarnak, miközben már rég túl vannak azon a naiv korszakon, amikor bármit lehetségesnek hittek. Ez a könyv fájdalmasan őszinte a kiégésről, a halogatásról, a bűntudatról, az elszalasztott lehetőségekről – de sosem cinikus. Mert bármennyire nyomott is a hangulat, valami halvány remény mindig ott pislákol benne. Hogy még lehet máshogy. Hogy talán legközelebb jobban csináljuk.

Az Óriástatu jóslata nem egy könnyed olvasmány, de nem is igényel különösebb előképzettséget vagy komolyabb képregényes tapasztalatot. Sőt, talán azoknak szól igazán, akik nem szoktak képregényt olvasni. Mert ez nem csak rajzokban elmesélt történet, hanem egy nagyon is valóságos érzésfolyam, amit sokan ismernek, csak nem tudják ilyen pontosan megfogalmazni. Zerocalcare megteszi helyettük. És ha közben néha fáj, amit látunk – az csak azt jelzi, hogy működik.