Főkép

Ha lenne az ekultura.hu-n egy olyan rovat, amiben furcsa filmrajongók furcsa filmeket ajánlanak, akkor a Nicolas Cage főszereplésével készült Disznó egészen biztosan szerepelne benne – sőt, valószínűleg egy rakás másik Nick Cage-film is. Ami azt illeti, a film közben többször nem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem, utólag viszont arra jutottam, hogy igen, és pont a nézés közbeni ambivalens érzéseim miatt érdemes róla írni.

 

Egy oregoni erdő mélyén, egy elhagyatott kunyhóban él Robin – társasága nem egy élelmezési célból tartott sertés, hanem egy szarvasgombát kereső malac, és ennek megfelelően rendszeresen el is mennek gombászni, amit időről időre a Chevy Camaro-jával a házhoz érkező Amir gyűjt be. Ám egy nap betörnek a kunyhóba, és elrabolják a malacot. A remetének így nem marad más választása, mint az oregoni erdőből visszatérni Portlandbe, hogy megpróbálja visszaszerezni társát, eközben pedig nyilvánvalóvá válik a néző számára, hogy Robin jóval több, mint egy erdei hobó.

 

A sztorira nem is vesztegetnék több szót, pontosan érezhető, hogy nem is nagyon érdemes, a film erőssége más téren nyilvánul meg.

 

Például a fényképezésben: mindegy, hogy erdőt, erdei kunyhót, városi panorámát vagy éppen ősrégi alagsort látunk, a Disznó képi világa majdnem tökéletes – legyen szó a kompozícióról, fényekről vagy éppen színekről. Olyan szép ez a film, hogy néhány totált legszívesebben bekeretezve kiraknák a falra.

 

Persze egy akciófilm esetében a fényképezés nem feltétlenül fontos tényező, a lövöldözések, verekedések, robbanások és autós üldözések viszont annál inkább. Ám a Disznó esetében ezeket el is felejtheti a néző.

 

Nem, nem viccelek.

Ez nem egy tipikus akciófilm, hanem azok antitézise.

 

Egy helyütt azt olvastam, hogy ez a film John Wick, csak malaccal, és ez pontosan így is van. Kivéve, hogy egyáltalán nem. A Disznó tudatosan idézi meg a Keanu Reeves-féle film cselekményét és toposzait – a „főhős” kénytelen visszatérni a régi világába, és kiderül, hogy még a legnagyobb főnök is hatalmas tisztelettel bánik vele; megjelenik az amerikai autógyártás egy kultikus példánya; Robin/John megmutatja fiatalabb utódainak, hogy a róla szóló legendák igazak, és így tovább. Ám a Disznó fogja mindezt, és úgy heréli ki a modern akciófilmeket, hogy még jól is áll neki: itt is van tipikus amerikai kocsi bömbölő zenével – csak éppen üldözés nincs benne, és a zene is klasszikus; itt is van a háttérben minden szálat mozgató hálózat – csak éppen nem drogokkal, hanem szarvasgombával seftelnek; itt is van big bad boss – csak Robin nem lelövi, hanem főz neki egy vacsorát. A cselekményben ugyan folyamatosan ott az erőszak lehetősége, de a forgatókönyvíró/rendező precízen kontrollálja azt, így tudatosan dekonstruálva a modern akciófilmeket.

 

Problémám a film közben pedig részben ugyanebből a tudatosságból fakadt: legyünk őszinték, a John Wick alatt senki nem próbálta meg kitalálni, hogy mi lesz a következő jelenet, milyen háttérinformációkat tudhatunk még meg, vagy hogy John mit is fog tenni a rosszfiúkkal. Sokkal inkább vált a néző passzívvá, nyugodtan hátradőlve élvezte a fejlövéspornót meg a fényképezést, és nem agyalt erkölcsi problémákon, vagy várt hatalmas csavart a sztoriban. Ám a Disznó a tudatos dekonstrukció közben ezt a passzivitást aktivitásra kapcsolja, így a néző jobban észreveszi a műfaj gyerekbetegségeit (mint az álmoralizálást vagy a túlírt/túljátszott érzelmi reakciókat). Kicsit olyan ez, mint az álmok irrealitása, amikor ébren visszaemlékszünk rájuk. Sajnos ez az az oldala a filmnek, ami engem sokszor zavart; bizonyos helyeken nem fricskának, hanem egyszerűen idegesítőnek és túlspirázottnak éreztem a forgatókönyvet.

 

Szóval nem, a Disznó nem egy tökéletes film, első randira (vagy fáradt estékre) egyértelműen nem ajánlom, viszont ha az ember veszi a fáradtságot, és végig „tudatosan” figyel, akkor egy igencsak különleges, Nicolas Cage-es módon ambivalens élményben lesz része – olyasmiben, ami még napokig bujkál majd a gondolataiban.