Főkép

Aki akár csak egy filmjét is látta a Wes Anderson nevű amerikai rendezőnek, az elég jól be tudja lőni, milyen lehet a legújabb alkotása, és el tudja dönteni, hogy vállalja-e a kihívást, amivel Anderson filmjeinek megtekintése jár, vagy van neki jobb dolga is. Bár most valahogy úgy éreztem, kilépve a moziból, hogy ejszen a mi világunk, amiben élünk, momentán még betegebb és őrültebb, mint Anderson filmjei, tehát szinte felszabadító élmény volt elveszni a rendező jobbára bolondos, bár néha véresen komoly mesevilágában. Tudom, ez elég modorosan hangzik, de hát ennek az embernek a filmjeiről nem lehet úgy írni, hogy az ember ne érezze magát ostobának kissé. Mármint, biztos vagyok benne, hogy vannak nálam okosabb emberek, akik mindent értenek, és meg tudják magyarázni, hogy ez megint mi a hétszentség volt, de arra is célzok, hogy maga Anderson is kliséssé vált a folyton ismételt trükkjei miatt, és ahogy egy barátom fogalmazott, mintegy önmagát parodizálja.

 

De aki még nem látott Anderson filmet, az képzeljen el egy rendkívül erős képi- és hangulati világú filmet, amiben eszelős gyorsasággal zajlik a cselekmény (amit nem is biztos, hogy ér cselekménynek nevezni, amilyen őrült nagy katyvasz néha), egymást érik az ismert (és az Anderson filmben való szereplésük miatt azzá váló) színészek, a hol teljesen beteg, hol arculcsapás-egyszerűségű poénok, és egyszer-egyszer valaki mond valami olyan döbbenetesen erőset és bölcset (mint itt az apáca rövid monológja Isten kapcsán), hogy az ember csak azért nem tör ki könnyekben, mert a film forog tovább, és máris jön a következő őrült vágás, jelenet, szereplő, ami illetve aki csak azért nem döbbenti le a nézőt, mert már látott Anderson filmet korábban. Ja, nem, bocs, ez a rész azoknak szól, akik már láttak legalább egyet, aki még nem, az tuti, hogy a végéig (és igen, végig kell ám nézni a stáblistát is!) tátott szájjal kapkodja majd a fejét, és úgy jön ki a moziból, mint akin végigment egy Anderson film.

 

Vagy mintha egy sajátosra stilizált, egész estés Monty Python filmet látnánk, itt-ott Benny Hill Show-ba hajló, másutt horrorisztikus vagy épp megindító (stb-stb) pillanatokkal. Avagy, ha ez történetesen nem amerikai-német film lenne, hanem francia, a nézők egy része bizonyára mélaundorral jelentené ki, hogy tipikus, hülye francia film. Na, tessék, megfogalmazhattam volna ezt rövidebben is.

 

Mert amúgy sincs nagyon mit mesélni. A történet totál őrült, a szereplők elképesztőek, az meg, hogy a főszereplő vállalkozót Zsa-Zsa Kordának hívják, meg sincs magyarázva. Pedig az ember várná, hogy jó, de miért két, Amerikában közismert, Hollywood fénykorához kapcsolódó magyartól vette Anderson a nevet?! Valamikor talán derengeni kezd a nézőnek, hogy itt mondjuk megint van egy s más a családról (ahogy korábbi Anderson filmeknél is megesett), s talán arra a csavarra is rácsodálkozik, hogy a főszereplő ateista, aztán mégis az isteni ítélőszék előtt találja magát, fekete-fehérben, valahányszor kis híján meghal (márpedig folyton ki akarják nyírni az ellenlábasai).

 

Megvannak a (számomra még mindig zseniálisnak ható) képi dolgok, az apró részletektől a színezésen át a szimmetrikus elrendezésekig meg minden, megvannak a csuda színészek (Bill Murray mint Isten, végre!), a teljesen agyamentnek ható ötletek és a még agyamentebb megvalósításuk. Utólag meglapogattam ennen vállamat, hogy főleg a film vége felé mintha Jean-Pierre Jeunet filmjeivel éreztem volna rokonságot, s erre kiderül, hogy az operatőr most nem Anderson (ezek szerint mégsem) állandó jobbkeze, Robert Yeoman volt, hanem Bruno Delbon (Amélie csodálatos élete, Harry Potter és a félvér herceg – ugye az előbbit rendezte Jeunet).

 

Anderson azon kevés alkotók egyike, bármely művészeti ágban, akiknek felismerhető, egyedi stílusuk van, aminek köszönhetően minden alkotása egészen sajátos élményt nyújt. Esetében olyat, amitől egyesek kimennek a teremből, másoknak meg ráfagy az idült vigyor az arcukra a moziból kifelé menet.