Annie Ernaux: A másik lány

A francia Annie Ernaux az utóbbi néhány évben idehaza is óriási népszerűségre tett szert, hála a mélyen önéletrajzi ihletettségű, ám fontos társadalmi kérdéseket is feszegető műveinek, amelyek szerencsére igen gyors ütemben követik egymást a Magvető kiadónál. A Nobel-díjas szerző közismerten steril és távolságtartó stílusban ír, azonban paradox módon éppen ez eredményezi azt, hogy könyvei a lehető legmélyebbre magukba szippantsák az olvasókat. Ez hatványozottan igaz legújabb magyarul megjelent művére, melyben soha nem ismert testvérével való kapcsolatáról mesél.

 

A másik lány egy alig ötvenoldalas levél, melyben E/2-ben megszólítja ezt a lányt, aki mindössze hatéves korában, az író születése előtt két évvel torokgyíkban elhalálozott. Ernaux családjára jellemzően ez egy olyan tragédia volt, amelyről nem beszéltek, így azt, hogy élt egyszer egy nővére, csak véletlenségből tudta meg tízéves korában. Ez egy olyan információ, amellyel alapvetően nehéz mit kezdeni, főleg akkor, ha olyan mértékű elhallgatás övezi, mint jelen esetben. Ernaux gyakorlatilag egész életében nem tudott mit kezdeni ezzel, és egészen hetvenéves koráig várt azzal, hogy irodalmi formában feldolgozza.

 

„…azért jöttem világra, mert te meghaltál, a helyedre születtem.”

 

Ebben az új, esszébe is hajló alkotásban tehát nem fél attól, hogy feltegye a leginkább tabunak tekinthető kérdéseket, és olyan emlékeket idézzen fel, amelyek akár a rég meghalt szülei, akár az ő számára kínosak lehetnek. A szerzőnek például valamit kellene kezdenie azzal, hogy az édesanyjáék   mindig is egy gyermeket terveztek, így ha a nővére nem hal meg, akkor ő meg sem születik.

 

„Nem vádolom őket. Egy halott gyermek szülei nem tudják, hogy a fájdalmuk hogyan hat az élőre.”

 

De ugyanígy boncolgatja az olyan kérdéseket, mint hogy miért tartották nővérét szinte egy jólnevelt szentnek, míg őt többnyire rossznak, de azt is megérti, hogy éppen ez a tragédia okozta azt, hogy egész gyermekkorábban túlzottan féltették, és emiatt kapott meg mindent, amit csak megkívánt. Ugyanakkor a szerzőre jellemző módon ezeken az intim, családi titkokon keresztül kitekintünk az egész francia társadalomra is.

 

Az új Ernaux-ok közül engem ez a falatnyi alkotás győzött meg legjobban, amely képes volt olyan kérdéseket feltenni, amelyek fontosak bármelyikünk számára, még akkor is, ha nem vagyunk érintettek ilyen tragédiákban.