Marina Sztyepnova: A kert

Minden évben szép számmal jelennek meg kötetek olyan szerzőktől, akikkel kapcsolatban mondhatni ambivalens a viszonyom, hiszen lehet, hogy az adott író egyik könyvét nagyon szerettem, a másikat viszont nagyon nem. Pont ez volt a helyzet az orosz Marina Sztyepnova esetében, akinek monumentális, szinte az egész XX. századi szovjet-orosz történelmet női szemszögből feldolgozó Lazar asszonyai óriási kedvencem lett, viszont a következő műve, a Város a szakadék szélén egyértelműen a feledhető kategóriába került. Éppen ezért örültem nagyon annak, hogy érkezett tőle egy újabb alkotás, melyet elolvasva eldönthettem, hogyan is állok Sztyepnovával.

 

A közel félezer oldalas új regény alaposan eltér mindkét korábban olvasott műtől, és sok más erénye mellett olyan élénkséggel idézi meg a 19. századi nagy orosz klasszikusokat, mint csak nagyon kevesen. A kert című alkotásban, ahogy a címéből is sejthető, fontos szerepet kap egy kimondottan édeni gyümölcsöskert, amely sorsdöntő szerepet játszik több, egymástól nagyon is különböző ember életében. A történet fonalát éppen 1869-ben vesszük fel, amikor megjelent Tolsztoj remekműve, a Háború és béke, melynek világát egyszerre idézi és egyszerre kérdőjelezi meg ez a kortárs kötet. Ekkor veszi meg a fő helyszínül szolgáló vidéki birtokot a hercegi rangú Borjatyinszkij házaspár, akik első ránézésre – főleg a kor viszonyait tekintve – ideális párt alkotnak. A katonaként szolgáló herceg és felesége még bő két évtizednyi együttélés után is szeretik egymást, és ennek egyáltalán nem várt gyümölcseként hamarosan megszületik harmadik gyermekük, Tuszja is. Azaz dehogy is hamarosan, hiszen ebben a regényben semmi sem történik gyorsan, mindennek megvan a maga ideje. Az olvasók azonban egyáltalán nem unatkozhatnak, ugyanis a Sztyepnova által használt sűrű, színes-szagos nyelvezet és narráció viszi, sodorja magával még akkor is, ha közben nem történik semmi különös.

 

„Ez csak egy egészen kicsi lány. Senkinek sem kell. Árva. Rátapadt, mint az a bizonyos levél, hát hadd maradjon és éljen, végül is Tuszjának szüksége van egy bizalmasra, egy barátnőre, hogy legyen kivel sivalkodni meg fogócskázni, pirkadatig az ágyon ülve sugdolózni az első szerelemről — mert nem neked fog, vén tökfilkó, mesélni a gazemberről, aki hamar, nagyon hamar, körülbelül tíz év múlva (észre sem veszed, hogy elrepül majd az idő) veszi a bátorságot, és elrabolja a szívét. A második Tányává, önkéntes szolgálóvá válik, szeretni, gondozni és dédelgetni fogja Tuszját, pesztrálni a gyermekeit, és őt magát is, amikor én már nem leszek – és megtanítom, megmutatom és elmagyarázom neki, hogyan és melyik vénát kell nyomni, ha fáj a feje, és mivel kell itatni, ha köhög. Én már nem leszek, de ő maradni fog, és szeretni fogja Tuszját, csak merészeljen másképpen tenni… — mert hiszen én meghalok, bárhogyan is törekszem és igyekszem, Tuszja pedig teljesen egyedül marad, talán harminc év, de az is lehet, hogy egy másodperc múlva, mert dab-dab-dab, zakatol a szívem, ott, itt, mindenhol, nem bírom, nem, meghaladja az erőmet.”

 

Ahogy említettem, A kert egyszerre idézi meg és egyszerre forgatja ki a másfél évszázaddal korábban íródott regények történéseit és alakjait, hiszen a díszlet és a szereplők ismerősek lehetnek, de mindig történik valami, ami új, szokatlan utakra terelik a történetet. Ennek tükrében megismerjük a német felmenőkkel rendelkező helyi orvost, Mejzelt, aki a kislány tulajdonképpeni nevelőjeként (ebben a korszakban a nemesség gyakorlatilag egyáltalán nem vett részt a gyermeknevelésben) olyan elveket vall, amelyek garantálják, hogy Tuszja ne úgy nőjön fel, és ne olyan felnőtt nő váljon belőle, mint amilyennek elvárná a korabeli társadalom. Ez pedig természetesen kódolja a későbbi botrányokat…

 

De nem csak az élénk karakterek vagy a nem várt történések teszik naggyá ezt a művet, hanem az is, ahogy a szerző képes bemutatni a szeretet és a kötődés ezernyi formáját, valamint az is, ahogy egymáshoz idomítja a sokszor egészen idillikus leírásokat a legborzasztóbb realizmussal. Ez utóbbi egészen kiemelkedő, hiszen végig érezhető, Sztyepnova milyen mélyre ásott a korabeli valóság feltárása során, így olyan apróságokat is megtudhatunk, mint például, hogy a jobbágyok ősszel vagy télen született gyermekei jóval nagyobb eséllyel maradtak életben, mint a tavasziak, ugyanis a nyár folyamán sokszor éhen haltak a gondozás hiánya miatt (az anyák természetesen a földeken dolgoztak), illetve sokaknak minden bizonnyal új információ lehet az is, hogy a korabeli újságokat érdemes volt felmelegíteni olvasás előtt, hogy ne maszatolódjon el a festék. Engem nagyon megnyertek maguknak ezek az apróságok.

 

Azt hiszem, ezek után mondanom sem kell, hogy ezúttal (is) meggyőzött Sztyepnova, aki ezzel a művével az utóbbi idők egyik legjobb 19. századi témájú és stílusú regényével örvendeztetheti meg a magyar közönséget.