Rachel Cusk: Parádé

A kanadai-brit Rachel Cusk az utóbbi években idehaza is egyre nagyobb népszerűségre tett szert, hála elsősorban a Körvonal-trilógiájának, amely a maga különös narrációjával és elmosódott, lebegő történetmesélésével egy olyan új színt hozott el nekünk, amely sokakat megnyert magának. A nagy sikernek hála szerencsére most már nem kell túl sokat várnunk egy-egy új Cusk műre, így most például az eredetileg tavaly megjelent Parádé című alkotásban csodálkozhatunk rá, hogy az írónő milyen virtuóz módon zsonglőrködik témáival és karaktereivel.

A szokás szerint igen rövid új műben (alig 200 oldal) ezúttal négy, egymáshoz inkább csak motívumaiban és témáiban kapcsolódó fejezetben többnyire egy G monogramú festőt (vagy írót, esetleg filmest) állít középpontba, hogy elmélkedhessen a művészeket érő kihívásokról, illetve arról, hogy miként befolyásolják egy művész életének eseményei az általa készített műveket és azok befogadhatóságát. De hogy ki is az a G? Egy jelkép. Egyszer férfi, máskor nő, egyszer fehér, máskor fekete, egyszer kortárs, máskor régóta halott klasszikus. Cusk eddig sem a realista történetmesélést fontosnak tartó szerző volt, de ezúttal ezekben a G-kben tényleg elvetett szinte minden konkrétumot, és mindössze néhány kézzelfogható dolgot tudunk meg róluk, így a róluk szóló szöveg minden korábbinál absztraktabb és körvönalazhatatlanabb. Bár mindig is szerettem az írónő stílusát, de most ezzel olyan szinten emelte a rá mindig is jellemző homályosságot, ami véleményem szerint itt-ott már a befogadhatóság rovására ment.

„A festőnő egyszer elment G-ékhez vacsorára. Kicsípte magát, érzéki volt, és gyönyörű. Körülnézett a pazarul berendezett, steril térben. Megszemlélte a G lányáról készült fotókat. Ámulattal vegyes érdeklődés ült az arcán. G férje túlzó udvariassággal bánt vele, ami nála a megvetés jele volt. A festőnő jóval éjfél utánig maradt, borozott, jó pár szál cigarettát elszívott, és amikor G férje célzatosan megkérdezte, nyithat-e ablakot, szépségesen tágra nyílt szemmel ránézett, és azt felelte: nem érdekel, mit csinálsz. Nem sokkal ezután ellátogatott G városi műtermébe. Szemügyre vette az ott uralkodó koszt és káoszt, szabaddá tett magának egy kis helyet a két szék egyikén. Tűnődve nézte a vásznat G festőállványán. Mit csinálsz? — kérdezte.”

Szerencsére azonban a folyamatosan az E/1 és E/3 között váltakozó szövegben néha megjelenik a Körvonal-trilógiából is ismert csendes külső megfigyelő alakja, aki egy-egy beszélgetés szinte passzív résztvevőjeként, a saját szűrőjén keresztül tárja elénk a szokott módon különleges történetszilánkokat. Így olvasható például a kötet csúcspontjaként egy kis sziget völgyében élő önjelölt prófétáról, aki meg akarja állítani a fejlődést, de közben mindenkinek, akit csak ismer, gondot okoz. De ugyanígy belehallgathatunk egy értelmiségi társaság beszélgetésébe, akik egy kiállításmegnyitón történt öngyilkosság miatt egy kis étteremben gyűlnek össze, hogy ismét csak a művészek sorsáról, szerepéről, személyiségéről értekezzenek.

A szerző nem hiába nyerte el ezért a kötetéért az elsősorban a formai és technikai újításokat értékelő Goldsmiths-Díjat, hiszen ez az új műve minden korábbinál formabontóbb, de ezzel együtt nehezebben befogadhatóbb is, ami véleményem szerint ezúttal egyértelműbben alacsonyabb színvonalat is eredményezett. Hiszen jelen esetben szinte alig kapnak szerepet a különös történések, viszont jóval nagyobbat kapnak az elvont, esszészerű elmélkedések, ami nem tett jót ennek a kötetnek. De ezzel együtt is, akinek korábban bejött Cusk különös világa, nyugodtan tehetnek egy próbát ezzel is.