Macuie Maszasi: A vulkán lábánál

Már régen rájöttem, hogy ha valamilyen merőben újfajta irodalmi megközelítésre vágyik az ember, akkor érdemes kézbe venni mondjuk egy távol-keleti szerző művét, és akkor a könyv olvasása során és után mindenképpen másképp fog tekinteni a minket körbevevő világra. A japán Macuie Maszasi első magyarul megjelent regénye, A vulkán lábánál tipikusan ilyen alkotás, amelyben a felszínen lehet, hogy nem történik semmi, de közben a mélyben ott van szinte az egész világ.

 

Ebből kifolyólag maga a cselekmény könnyen összefoglalható: az egyetemet frissen elvégző Tóru gyakornokként munkát kap a már a hetvenes éveiben járó legendás építésznél, Murainál, aki hosszú idők után elindul egy állami pályázaton, melynek győztese lesz a Kortárs Nemzeti Könyvtár kivitelezője. Az idős mester, ahogy minden évben, a nyári hőség elől a Tokiótól néhány órányi útra fekvő Nyári Lakba költözik csapatával, ahol egy olyan idilli környezet fogadja a való életről mit sem tudó elbeszélőnket, ami hamarosan örökre megváltoztatja őt.

 

„Ahogy a Nyári Lak közelébe értünk, a himalájai cédrusfa buja illatát éreztem a fejem felett. A földszinti étkező fehéren izzó lámpája hátulról bevilágította az udvaron magasodó kacurafa leveleit. A fa szinte lebegett a levegőben. Ahogy felnéztem a Nyári Lakra az éjszaka sötétjében, megragadott a látvány szépsége. Bent egyetlen emberi alak sem tűnt fel. Az izzó lámpafény ugyanakkor mégis annak a jele volt, hogy emberek várnak ott ránk.

Jukiko az ajtó előtt állt, arcát megvilágította a kinti fény, mosolygott, mint mindig. Sikerült visszajönnünk a sötétségen át, gondoltam magamban.”

 

Ahogy egy japán regény esetében sejthető, maga a történet csak igen lassan bontakozik ki, de így legalább van idő mindenre, legyen az a kis csapat tagjainak bemutatása, a köztük lévő viszonyok felvázolása, a gyönyörű, ám a címben is szereplő aktív vulkán miatt egyre fenyegetőbb környezet megrajzolása, vagy a műben fontos szerepet kapó filozófiai háttér kifejtése (a Mester, aki ügyesen ötvözi munkáiban a hagyományos japán építészet és a modern, nyugati stílusú funkcionalitás elemeit, roppant művelt és okos ember, aki rendszeresen osztja meg gondolatait alkalmazottaival).

 

Macuie ebben a rendkívül lassú és meditatív alkotásban ezenkívül ügyesen mutatja be a régi és új Japán közötti összeütközést, a Nyugati és Keleti világ felfogása közötti különbségeket, egy fiatalember első tapasztalatait a munka és a szerelem terén, és közben mindent beleng az élet törékenységének érzése.

 

Bár mint említettem, sem gyors tempóra, sem különösebben csavaros történetre nem kell számítani, de az író ezzel együtt is virtuóz módon zsonglőrködik a szöveg rétegeivel, így lehet hogy az egyik fejezetben még a jelenben járunk, de a következőben már például a festői Aoguriban, az egyikben még a mester és tanítványa viszony lesz a fontos, de a másikban már Tóru és a főnöke unokahúga közötti lassan kibontakozó kapcsolat kerül középpontba, hogy aztán egy építészeti esszével folytassuk… Sok szerző próbálkozott már hasonlóval, de csak nagyon keveseknek sikerült ezt ilyen professzionális módon megoldani.

 

Egy ilyen felvezetés után azt hiszem, nem meglepő, ha azt írom, hogy A vulkán lábánál az utóbbi idők egyik legjobb olyan könyve, amely egyszerre tudja bemutatni az élet szépségét és törékenységét, és mindezt úgy, hogy sem a realizmusból, sem a líraiságból nem kell engednie. Macuie ismét egy olyan szerző, akire figyelnünk kell.