Főkép

Az utóbbi időkben virágkorukat érik az Erdély 20. század múltját feldolgozó fikciós művek, mint Visky Andrástól a Kitelepítés, Vida Gábortól a Senkiháza vagy Tompa Andreától a Sokszor nem halunk meg, és ebbe a sorba tökéletesen beilleszthető Szabó Róbert Csaba nemrégiben megjelent Pokoltó című alkotása is. Bár Szabó műveit nem ismerem különösebben, de a fülszöveg és az ebből kikövetkeztethető témák nagyon is érdekeltek, ezért mindenképpen adni szeretem volna egy esélyt ennek a regénynek.

 

Az erdélyi szerző igen érdekes kiindulópontot választott, amikor az 1977-es jelent összekötötte a ’40-es évekbeli múlttal. A mű fő elbeszélője, Ila éppen válni akar a férjétől, Lacitól, hiszen nem akar vele együtt Nyugatra disszidálni, és mivel ekkoriban igen szigorúak a törvények, egy kis cselhez kell folyamodniuk: a férfinek némi kenőpénz segítségével be kell jutnia egy elmegyógyintézetbe, ami elegendő indok lehet a váláshoz. Ám éppen ekkor történik Románia történelmének legnagyobb földrengése, amely romba dönti Bukarestet, és ebben a káoszban Laci eltűnik, azt sem lehet tudni, hogy él-e vagy meghalt.

 

Ha az nem lenne elég, Ila éppen ekkor kap egy levelet kvázi nevelőanyjától, Eller Gizitől, aki a halála előtt meg akarja kérni valamire mostohalányát, mégpedig arra, hogy halálozási dátumaként ne 1977, hanem 1944 szerepeljen. De vajon miért? Milyen titka lehet? Senki sem tudja. Ila tehát nem tehet mást, mint nyomozni kezd: a jelenben a férje, a múltban a mostohaanyja után, és közben természetesen felszínre bukkannak saját emlékei is.

 

A Szabó által használt nyelvezet és a leírások kezdetben igen jól működnek, és viszik magukkal az olvasót. Azonban a századik oldal táján gondolkodni kezdtem, hogy ez a lassú, részletező szöveg hová futhat ki ebben a 250 oldalas kötetben. Hiszen itt szinte még csak egyetlen, ám nagyon is jól sikerült jeleneten vagyunk túl, mégpedig annak a napnak a leírásán, amikor a magyar hadsereg bevonult Erdélybe, ám a fogadásukra rendezett ünnepséget a visszavonuló román csapatok szétverik.

 

„Azon az őszön, amikor az anyám Danilovicsnéhoz adott a Pokoltóra, hogy többé soha vissza ne kérjen, megérkeztek a magyarok. Addig is itt voltak, sőt el sem mentek, de azon a szombaton, 1940. szeptember 17-én örökre ide jöttek, mert akkoriban mindenki az örökkévalóságban hitt. Az anyám is. Azt hitte, örökre ott hagyhat Somlyón, a Pokoltó fürdőn. De én tudtam, hogy az örökké meg a sokáig nem felcserélhetőek, még ha olyankor úgy is tűnik, hogy igen. Nem volt mellettem, hogy ezt elmondhattam volna neki.”

 

Ezután a kötet sebességet vált, és viszonylag gyors ugrásokkal egyre újabb és újabb témák és szálak jelennek meg, többek között megtudjuk, miként hagyta Ilát az anyja a címadó Pokoltó partján egy „gonosz mostohánál”, miként ismerte meg a zsidó származású későbbi férjét, mi lett később a helyi zsidókkal, és mi a munkaszolgálatosokkal, mi lett a katonák sorsa, hogyan bombázták le Kolozsvárt, illetve miként alakult a földrengés utóélete a jelenben. Túl sok témának tűnik egy ilyen rövid regény esetében? Hát igen, túl sok lett, túl sok téma, túl sok szál, és nincs idő egyik kifejtésére sem. A könyv felétől kezdve ezek a szakaszok gyorsan váltogatják egymást, és nem hogy igazi mélységük nem lesz, de a végére sem érnek igazán össze. Ami azért is nagy kár, mert így gyakorlatilag semmit sem tudunk meg a magyar-román-zsidó viszonyról, arról sem, hogy miként élték meg a helyiek a magyarok megszállását/felszabadítását, de ugyanígy nem mélyülnek el az egyes karakterek és a köztük lévő viszonyrendszer sem.

 

Ezek miatt maximum csak félsikernek tudom tartani ezt a kötetet, amely tipikusan a „túl sokat markolt” példája lett. Azonban ezzel együtt is tudom ajánlani a korszak és a témák iránt érdeklődőknek.