Főkép

Bevallom őszintén, általában igen szkeptikus vagyok azokkal az amerikai szerzőkkel szemben, akik már azelőtt sztárnak számítanak, hogy egyetlen művük is megjelent volna, és főleg akkor, ha ezt követően az első kötetük ott van mindenféle felkapott sikerlistán, de Tess Guntynak mindenféleképpen esélyt akartam adni, hiszen a most bemutatandó debütáló regénye, az Isten hozott itthon egyből elnyerte az általam nagyon is tisztelt irodalmi díjat, a Nemzeti Könyvdíjat. Ez pedig több mint jó ajánlólevél.

 

Ennek a majd félezer oldalas könyvnek több egészen kiemelkedő oldala is van, példának okáért egészen jól megfér itt egymás mellett a legbanálisabb hétköznapiság és a legbizarrabb erőszak. Lehet hogy az egyik oldalon még két nagyothalló nyugdíjas unásig ismert párbeszédét olvassuk, vagy egy kismama gondolatai a babájával kapcsolatban, de a következőn már mondjuk furcsa fiatalok állatokat áldoznak vagy egy fluoreszkáló festékkel bekent férfi be akar törni egy ismeretlen nő lakására. Ez a folyamatosan meglévő furcsa kettősség pedig egészen különleges vibrálást ad a műnek.

 

Mint ahogyan az is, hogy nem csak meglehetősen sokféle szövegből épül fel a regény szövete (van itt E/1-es és E/3-as elbeszélő, könyvrészlet, blogbejegyzés, email vagy kézzel írt levél, ugyanakkor említhetem még azt is, hogy egy rövid szakaszon átváltunk képregénybe), de ezek mindegyike tökéletesen működik, és indokolt is a jelenléte. Ráadásul a könyvben szereplő nagyon is egyedi és jól eltalált figurák hangja is mindig egyéni, ami megint csak különleges. De hogy ha már technikailag ilyen profi volt Gunty, akkor vajon a történeten csúszott el? Szerencsére nem, nagyon nem. Az is kimondottan furcsa és egyedi.

 

„Július tizenhetedikén, szerdán reggel, tizenöt órával azelőtt, hogy elhagyja a testét, Blandine a La Lapiniére-től a völgybe gyalogol. Nem aludt az éjjel. Hajnalodik, a város éledezik körülötte, és miközben megy, eszébe jut egy cikk, amit nemrég olvasott egy Pearl nevű nőről. Pearl hasi szervei a normális emberi anatómiához képest a másik oldalon helyezkedtek el, a szíve azonban a megfelelő helyen volt. Situs inversus levocardia - lett volna a diagnózisa, míg élt. Azonban senki sem fedezte fel a testének ezt a különös tulajdonságát, amíg egy orvostanhallgatókból álló csoport fel nem nyitotta holttestét, hogy megvizsgálják a szívüregeket. Miután nehezen találták meg a fő verőeret, addig vizsgálták ezt a biológiai rejtélyt, amíg fel nem fedték az okát.”

 

A középpontban egy négy fiatalból álló nevelőotthonos társaság áll, akik együtt laknak a Nyúlketrecben (egy sivár és olcsó lakótelepen), közülük is a különösen érzékeny, intelligens és enigmatikus Blandine figurája emelkedik ki, akinek lassan kibontakozó sorsa és belső vívódásai adják a könyv gerincét. De Gunty nem áll meg egyetlen nézőpontnál: a fejezetek kaleidoszkópszerűen váltják egymást, különféle lakók, járókelők és mellékszereplők perspektívájából rajzolva meg a fiktív Vacca Vale városának lepusztult, mégis elevenen pulzáló szövetét. Ez a sokszólamúság nem válik öncélúvá – épp ellenkezőleg, a regény egyik legnagyobb erénye, hogy képes hiteles és emlékezetes portrékat rajzolni egytől egyig sérült, de emberi alakokról.

 

Ezek az alakok pedig legyenek bár a felszínen nagyon is furcsák és cselekedjenek sokszor megdöbbentően vagy kiszámíthatatlanul, de a mélyben nem akarnak mást mint megtalálni a családot, a valahova tartozást egy olyan környezetben, amely már-már nem is emberhez méltó.

Ebből a szempontból ez az erősen pusztulófélben lévő, munkanélküliségtől és bűnözéstől sújtott indianai város az egyik legtökéletesebben ábrázolt település, amivel valaha is találkoztam.

 

Ez az alkotás az olyan regények közé tartozik, amelyek első látásra talán túl sokat akarnak – társadalomkritika, coming-of-age, lírai monológok és brutális realizmus egyaránt helyet kapnak benne –, de a végére éppen ez a sokszínűség válik az egyik legnagyobb erényévé. Gunty első könyve nem csupán ígéret, hanem egyértelmű bizonyíték is: új, rendkívül tehetséges hang jelent meg az amerikai irodalomban. Ha valaki kíváncsi arra, milyen az, amikor egy írónő egyszerre tud szenvedélyesen mesélni és közben szinte sebészi pontossággal boncolni, akkor ez a regény kötelező olvasmány.