Főkép

Robert Seethaler osztrák író, magyar nyelven ez a harmadik könyve, s az első, amelyet elolvastam. A korábbiak fülszövege nem fogott meg, ennek meg de.

 

A történet 1966-ban kezdődik, Bécsben. Főszereplője, Robert Simon, háborús árva, és épp az említett évben hagyja maga mögött a piaci mindenes státuszát, és bérel ki egy leromlott kis üzletet, ahol kávézót nyit. Teszi mindezt Bécs kevéssé felkapott részén, a piac közelében. Ahogy Simon maga, úgy vendégei is jobbára egyszerű népek, olyanok, akikről nem szoktak regényt írni, bár nem Seethaler az első, aki mégis így tesz. A piacosok, a munkások, a lecsúszottak, idős alkoholisták és a regény többi szereplője legjobb esetben is átlagember, s legrosszabban sem akasztófára való bűnöző. Egyszerűen csak emberek, akik történetesen a háború után lassan magához térő Bécsben tengetik életüket, nem csinálnak semmi különöset, nem lesz belőlük senki, nem hagynak maguk után nyomot a világban, de még Bécsben sem. Mondhatni: olyanok, mint a legtöbbünk. Megvan a maguk helye a maguk kis közösségében, családjában (ha ugyan van olyanjuk), ha más nem, hát a kávézóban. Persze a legtöbbet a törzsvendégek szerepelnek a regény lapjain, s főleg maga Robert Simon, de mintha végig a történetben nem lenne egy fő cselekményszál, vagy akár főszereplő. Így leírva, hogy: mert vannak ilyen életek, sőt –  hát, ez már tényleg elcsépeltnek hat.

 

Mégsem mondanám Seethaler regényét elcsépeltnek. Jó ideig vártam, reméltem, hogy majd mutat valami hasonlót, mint mondjuk Schäffer Erzsébet novellái, de ez az osztrák író nem néhány oldalban ragad meg teljes sorsokat, és nem is úgy mutatja be azokat, hogy az olvasó megértést, empátiát érezzen. De a nem is túl hosszú könyv végére érve mégis az az érzése, nekem legalábbis, hogy ez az író is nagyon sokat tud az emberekről, a valódiakról, a valóságos életről, a hétköznapiról, a pompátlanról, a múló időről – egyszerűen csak máshogy mesél minderről. A szereplők életének egy-egy részlete tárul csak elénk, hol fontos, drámai részlet, hol olyan, ami évtizedeken, egész életeken át ugyanolyan volt, s ebben rejlik fontossága, drámaisága – de Seethaler nem mond ki mindent. Hagy helyet az olvasónak is, hogy levonja a maga következtetéseit, miközben szereplői sokszor egyszerű, mégis bonyolult, mélységes életbölcsességeket is kimondanak.

 

Mondhatni, hogy lassú regény ez, izgalmak nélküli, melankólikus, ilyesmiket olvastam róla mások véleményei közt, szerintem meg egészében nézve őszinte, illúzióktól mentes, reményt nem is próbál adni. Talán inkább mintha azt mondaná, nekem legalábbis, hogy az egyszerű, láthatatlan életnek, az elmúló dolgoknak, az apró cselekedeteknek, szavaknak is megvan a maga helyük, hatásuk. Ebből a szempontból lehet hasonlítani a könyvet egy jó kávéhoz.

 

De amúgy sem Bécs, sem a kávéházak közismert, közmegegyezéses hangulata nincs itt jelen. Bécsnek a regényben felölelt kb. egy évtizedben is volt sokkal ragyogóbb arca, de ez a regény nem arról szól, a jól ismert helyek alig kerülnek szóba, ahogy a történelem is. Annyira hétköznapi benne minden és mindenki, hogy csak Seethaler tényleg, jó értelemben szépirodalmi leírásai, hasonlatai teszik csupán hozzá azokat a színeket, ízeket, illatokat, hangokat, amelyek Bécset Béccsé, az osztrákokat osztrákká teszik, máskülönben akárhol játszódhatna, akárkikről szólhatna. És végül tényleg van benne valami tiszta szépség. Ennyi talán még az egyszerű, hétköznapi senkiknek is kijár. Nem, nem is talán. Ennyi kijár minden embernek, aki egyszerűen csak ember, és nem tesz semmi fontosat vagy nagyszerűt, csak van, és akár csak egy pillanatra bár, de megért valamit az életből, a világból, abból, mit jelent embernek lenni. (De ezt csak én mondom, Seethaler semmi ilyenre nem ragadtatja magát.)