Főkép

L. Frank Baum Óz sorozata, s különösen az Óz, a nagy varázsló (avagy Óz, ​a csodák csodája) című első rész, hazánkban is a közismert gyermekregények közé tartozik, az Amerikai Egyesült Államokban pedig egyenest alapmű. Manapság a Wicked című film kapcsán került újra rivaldafénybe (a film alapjául Gregory Maguire A boszorkány c. regénye szolgált), de alighanem a legtöbben az Óz, a csodák csodája című, 1939-es musical kapcsán ismerik a történetet.

 

Ezek fényében szinte bátornak hat képregényben is feldolgozni ezt a klasszikust, ám valójában annyi féle verziója, átdolgozása, más írók által írt folytatása van, hogy eggyel több vagy kevesebb aligha számít. Az viszont számít, hogy bár a Marvel adta ki ezt a szépséges képregényt, semmi szuperhősös nincs benne. Sőt, azt hiszem, bizonyos értelemben ez az egyik leghívebb feldolgozása, minthogy olyan látványorgia, olyan színkavalkád jellemzi, amilyen robbanást jelenthetett anno az eredeti regény megjelenése a gyermek-, illetve a fantasztikus irodalom terén.

 

A történetről csak röviden: Dorothy Kansas államban éldegél nagybátyjával és nagynénjével, azon a prérin, ami nem sokkal korábban ugye még az indiánoké, avagy amerikai őslakosoké volt. Aztán jön egy hatalmas szélvihar, mely Dorothyt, kutyusát, Totót, na meg a házukat is átrepíti egy másik világba. Ahol a legkülönfélébb népségek, furcsa lények élnek. Ám hiába, hogy Dorothyt kitörő örömmel fogadják a helyiek, ő szeretne visszatérni Kansasbe, és mindenki azon a véleményen van, hogy ahhoz bizony fel kell keresnie Ózt, a nagy varázslót a Smaragdvárosban. Útja során barátokra lel, ellenségekkel küzd meg, megannyi kalandban van része, és Baum olyan mondanivalót is tesz mindehhez, ami máig érvényes: barátságról, kitartásról, a tőlünk különbözők elfogadásáról, és így tovább. Csak az író előszavát tudnám feledni, melyben azt állítja, hogy ez a történet „amolyan modernizált tündérmese babérjaira tör, amelyben még megvan a rácsodálkozás és az öröm, de amelyikből már hiányzik a szívfájdalom és a rémálmok világa.” Ez még a regényre sem igaz, pláne nem jelen képregény egyik-másik félelmetesebb figurájára. Meg OK, értem én, hogy egy másik korban íródott, amikor mások voltak a társadalmi normák, de attól még Dorothynak csak meg kell ölnie valakit, hogy hazamehessen (bocs a spoilerért).

 

A sztorit az Eisner-díjas Eric Shanower írta át képregényre, aki amúgy saját jogán is elismert képregényrajzoló, ám az illusztrációkat arra a Skottie Youngra bízta, akitől magyar kiadásban pl. a Neil Gaiman-féle Szerencsére ​a tej rajzait láthattuk. Stílusa emlékeztet Tim Burtonére, illetve Gris Grimlyére, akitől a Rémtörténetek című Edgar Allan Poe válogatást láthattuk magyar nyelven. Csak még ezeknél is sokkal viccesebb és pörgősebb. Annyira, hogy az az én ízlésem szerint már egyszerűen túl sok. Némi túlzással élve, pár oldal Skottie után muszáj valami egyszerűt és simát néznem pár óráig. De ehhez az amúgy elég őrült és színes történethez tökéletesen illik is ez, és Jean-Francois Beaulieu színező előtt is megemelem a kalapom, ő is káprázatos munkát végzett. Viszont a magyar fordítónak és beírónak nem lehetett könnyű dolga, és akad is pár momentum, amit szebben is meg lehetett volna oldani, ha van neki hely.

 

Ezzel együtt nekem az egész első Óz regény valahogy felemás élmény, bármely verzióban. Értem, miért imádják annyian, miért lett akkora kultusza az USÁ-n kívül is, de kicsit azt érzem, kikövezte az utat a Disney-nek, meg napjaink harsány, folyton bolondozó-óbégató gyermekfilmjeit is. De hasonlóan vagyok Lewis Carroll Alice sorozatával is: tudom, hogy fontos, klasszikus, el is olvastam meg minden, de azért egy kicsit túl pszichedelikus, túl kattant az én, a valóság által is épp eléggé túlterhelt idegeimnek. Ettől még tudom értékelni ezt a képregényt is, tényleg remekmű. És nagyon várom a folytatását, mert több Óz-fantól is azt hallottam, hogy bizony, messze nem az első regény a legjobb a sorozatban.