Főkép

A Magyar Zene Háza és a MÜPA közös szervezésében a pakisztáni-amerikai Arooj Aftab első budapesti fellépése igazán friss kezdetet ígért a Bartók Tavasznak, rögtön az első napján. Aftab egy akusztikus trióval érkezik: Perry Smith gitáron, Petros Klampanis bőgőn és Engin Gunaydin dobokon. A szervezők jó érzékkel számítottak fiatalabb közönségre, aminek köszönhetően állóhelyes a koncert, ami egyre inkább az egykori Petőfi Csarnok hangulatát idézi a Városligetben ahogyan fokozatosan torlódunk össze a színpad előtt. 

 

A banda muzsikusait Arooj színpadiasan, fáziskéséssel követi, hogy külön ünnepelhessük a rocksztárt, aki különc fekete bőrkabátjával, sötét napszemüvegével és sziporkázó szellemével mintha túl kicsinek érezné a termet saját nagyságához. Ez az önkép jól kitapintható egyes megszólalásaiban, amelyeket többnyire humorosnak és ironikusnak szán, de csak a közönség egy részével kerül azonos hullámhosszra.

 

A két nyitó témát a Bird Under Water EP-ről adják elő, és ahogyan egy ponton Aftab megjegyzi, az este vidám és szomorkás hangulatú dalok keverékének programja lesz erről az EP-ről és legújabb, Night Reign albumáról – valójában szélesebb a merítés. Amikor az utóbbiról kezdenek el játszani – „Whiskey”; „Last Night”; „Aey Nehin” – mind kompozicionálisan, mind pedig egyénileg is sokkal erősebb és meggyőzőbb, amit hallunk. Ötletesen hangszerelnek át egyes részeket kifejezetten erre a felállásra, de mégis, zenekarként nagyon kevés olyan pillanatot kapunk el ahol igazán együtt éreznénk négyüket. Pedig kiváló és játékos zenészek kísérik Aftabot, de nálam Perry Smith gitárhangján csúszik szét a hangkép. Rendkívül bátor dolog, hogy egy szál akusztikus gitáron bevállal egy ilyen fellépést, de nem tudom eldönteni, hogy szándékosan van ennyi magassal kierősítve, hogy egy kicsit az oud hangzásának hatását imitálja vagy egyszerűen ez a néha bántóan vékony hangokon szóló nylon húros gitárhang az, amit Smith tényleg szeretne, mindenesetre egy markánsabb, mélyebb tónusú harmonikus alap nagyon hiányzik és ezzel a gitárhanggal a tisztán instrumentális, improvizatívabb részek sem annyira élvezhetők – bár Gunaydin néhány ritmikus variációja lehengerlő.

 

Aftab hangja viszont a felkonferált betegsége ellenére is megnyerő. Tágas, meditatív tereket nyit és természetes könnyedséggel vált hangnemeket egyes kis frázisokon belül. Dinamikusan variálja az urdu klasszikus énektradícióinak liricizmusát a jazz és elektronikus zene hagyományaival, és ez a flexibilis, kombinatív készsége még nyilvánvalóbbá válik nyelvi síkon. A „Last Night” szövegében figyelemre méltó folyékonysággal vegyíti az angolt az urdu ghazalal, és bár a dalt főként angolul énekli, az urdu versszakban a híres költő, Jalāl al-Dīn Muḥammad Rūmī szavait tolmácsolja. Ez a nyelvi sokszínűség, ahogyan Aftab meséli, gyakran vált ki kéretlen magyarázatokat másoktól, akik jobban vélik érteni az urdu költészetet, de a művésznő csak legyint, mondván, hogy a Hold mindig csinál valamit és a mi szerelmeink is valahogy mindig kapcsolódnak a Holdhoz, a történetek pedig a végén mindig ugyanazokról az érzelmekről szólnak.

 

Akár ugyanezzel a programmal is szívesen meghallgatnánk ismét Aftabot egy másik Holdkor, de lehetőleg más hangszeres felállásban.

 

Fotó: Szőke Dániel Bogdán

 

Előadók:

Arooj Aftab – ének

Perry Smith – gitár 

Petros Klampanis – bőgő 

Engin Gunaydin – dob