Főkép

Lívia egy varjú, méghozzá dolmányos varjú, szóval amolyan szürke kabátkát visel, de a többi része fekete. Egy állatbolond ember neveli fel, akinél ugyan nem lakik további varjú, van azonban nagy halom baromfi, macskából is annyi, amennyire a legtöbb ember azt mondaná, sok, de még kutyából is akad kettő.

 

Lívia, merthogy a varjak igen intelligens lények, megtanulja utánozni ezen lények hangját (de még a kotyogós kávéfőzőét is), és bár van olyan értelmes, hogy rájöjjön, ő maga különbözik az összes többi néptől, akikkel együtt lakik, azért alapvetően jól érzi magát ebben a körben. Hogy varjúnak született, arra nem emlékszik, mert kicsi korában esett ki a fészekből, ám egy napon varjúcsapat száll el a tanya fölött, és Lívia, meghallván a hangjukat, ráébred, hogy ő talán eme a szabad, vad madarak közé tartozik. S aztán egy ponton kiderül, hogy a Szárnyas Asszony segítségével az angolkóros fióka megerősödött annyira, hogy mégiscsak tud repülni…

 

Kiss Judit Ágnes, aki költőként is elismert szereplője a magyar irodalomnak, gyermekkönyv szerzőként számos közkedvelt könyvet írt már, elég csak a Babaróka sorozatra vagy az épp az Év Gyerekkönyve HUBBY-díjjal kitüntetett Tujaszörny és Nyírfakobold-ra utalnom. A Lívia, a varjú talán kicsit idősebbeknek szól, és végeredményben azt mutatja meg a gyerekeknek, hogy mit tehetnek ők az állatokért, a természetért. Nyilván nem tud mindenki egy csomó állatot megmenteni, ahogy teszi a Szárnyas Asszony, de ha csak némi kedvességet, megértést, elfogadást tanul is az olvasó ebből a könyvből, már megérte elolvasnia. Amúgy felnőtteknek is, mert van benne egy csomó apróság, amit az idősebb olvasók fognak jobban megérteni. De kortól függetlenül van itt megható és mulatságos pillanat bőven, utóbbiakat pláne erősítik Egri Mónika illusztrációi. (Én mondjuk szépnek látom a varjakat, de ebben a könyvben ezt kivéve megannyi jó oldalukról szó van.)

 

És bár valóban, érezhetően van tanító-nevelő szándék ebben a rövid regényben, kezdve azzal, hogy Lívia attól lesz angolkóros, röpképtelen (tehát varjú szempontból halálra ítélt) madár, hogy gyorskaját eszik. Ám alapvetően ez egy szórakoztató, kedves, csupa emberség történet az állatokról, és egy emberről, aki sokkal jobban szereti és megérti őket, mint saját fajtársait, akik annyi bajt okoznak a világban, amelyben amúgy mind élünk.