Főkép

Ritka az ennyire figyelemfelkeltő, varázsos történetet sejtető borító, mint Kiss Judit Ágnes új könyvéé. Az írónő nevét a legtöbben a végtelenül kedves és aranyos Babaróka történetek miatt ismerhetik, ám cikkem tárgya, bár ovisoknak is fel lehet olvasni, némileg idősebb korosztálynak íródott.

 

Ebben a könyvben kétféle varázs van: az egyik a két címszereplőhöz kötődik – az ember nemigen lát efféle népeket, s persze mind a tujaszörnyek, mind a nyírfakoboldok tesznek is azért, hogy ez így maradjon. A másik varázs viszont az erdőé, a növényeké, amelyek között és amelyekben ezek a különleges fajok élik a maguk módján amúgy hétköznapi életüket. Úgy értem, különösképpen egyikük sem varázsoskodik, Kiss Judit Ágnes meséjében a problémákat nem a varázspálca intése oldja meg. Hanem jobbára csupa olyasmi, amire mi emberek is képesek vagyunk.

 

Habók tipikus, izgága nyírfakobold, bár mint kiderül, jobbszívű, mint fajtája legtöbbje. Mikor az erdőben egy ormótlan, félig áttetsző lényre talál, aki szemlátomást igen bánatos, Habók leküzdi első reakcióját, és a páni menekülés helyett megkérdezi a kék szemű, fehér bundájú valakit, hogy mégis mi baja. Mint kiderül, a Tutu névre hallgató, kobold szemszögből óriási figura tujaszörny, és épp elvesztette hazáját: kiszáradtak a tuják az ember díszkertjében, és Tutu családtagjai szétszéledtek, hogy új lakhelyet keressenek maguknak.

 

Habók igyekszik segíteni Tutunak, de hamar kiderül, hogy a saját életüket, területüket féltő nyírfakoboldok zömének ez egyáltalán nem tetszik. Még akkor sem lesznek barátságosabbak a nyírfaszörnnyel, mikor az, termetéből kifolyólag, leveszi a vállukról a mindennapos, nehéz vízhordás feladatát. Ahogy az sejthető, idővel aztán megbékélnek egymással a felek, és befogadják az idegent, ám addig jó pár kalandnak kell megesnie.

 

Ha pusztán csak a történet lenne, azt mondanám, az az én ízlésemhez mérten egy kicsit erőltetett. Nem mintha bajom lenne az üzenettel: adjunk esélyt az idegennek, hátha kiderül, hogy nem csak ki lehet használni, akarom mondani, hasznos társunk lehet, de jó barát is lesz belőle. Az is jó, ha az ember, legyen bár ifjú vagy idősebb, lát olyan példákat, melyeken el lehet gondolkozni, sőt, emberségesebbé tesz, ha követjük is – és itt épp egy nyírfakobold meg egy tujaszörny mutat ilyet. Mégis, az arányokkal lett volna némi bajom.

 

Mindezt feledtették azonban Sipos Fanni káprázatos, mágikus, aranyos és böngészni való képei. Biztos vagyok benne, hogy a képek sokkal nagyobbak eredetiben (nem tudom, a könyv maga lehetett-e volna nagyobb), de így ad valami sajátos pluszt, ha kezünkben nagyítóval olvassuk fel a gyerekünknek a mesét, és együtt keresgéljük az apró, kedves, mókás részleteket. Annyira erős atmoszférája van a képeknek, annyira szépen visszaadják a természetet, a környzetet, az évszakok és az események hangulatát, hogy kiteljesítik Kiss Judit Ágnes szövegét. S így egy szerethető könyvet kapunk, melyet bármikor jól esik majd elővenni, lapozgatni – és ha épp nehéz idők járnak, új kihívások, feladatok, problémák jelentkeznek, akkor meglehet, épp innen szerez majd az olvasó inspirációt, segítséget a megoldásukhoz.