Főkép

Így az év elején még a nagy tavaszi könyvdömping előtt sokszor bajban van az ember, hogy miről írjon, így sokszor olyat is kézbe vesz, amit amúgy nem biztos, hogy elolvasott volna. Pontosan emiatt jutottam el a számomra teljesen ismeretlen, etióp származású amerikai, Maya Binyam debütáló kötetéhez, az Akasztófához.

 

„Reggel felhívtak, és közölték, hogy szálljak repülőre. Mindent elintéztek. Nem pakoltam el ruhákat, mivel a ruháimat már elpakolták nekem. Jött értem egy kocsi, hogy felvegyen. A rádióban bemondták, hogy baleset miatt dugóra lehet számítani; a balesetben egy taxisofőr, egy rendőr és egy nő voltak érintettek, az utóbbi foglalkozásáról már nem tájékoztatott a bemondó. A figyelmeztetés ellenére nem volt dugó. A repülőjegyem, amit a taxiból való kiszállásomkor kaptam meg, a kabátom mellényzsebében pihent. Miután beálltam a sorba, úgy éreztem magam, mintha nem volna testem, ennek ellenére alaposan megéheztem, mire elértem a biztonsági ellenőrzést. A csomagomban találtam két almát és egy croissant-t, aminek semmi íze nem volt. A biztonsági szolgálat embere megkérdezte a nevemet. Odaadtam neki a jogosítványomat, aztán átmentem a fémdetektor alatt, és a testem eltűnt.”

 

Mint említettem, korábban semmit sem tudtam a sokak által méltatott fiatal szerzőről és eddigi egyetlen kötetéről, így egészen meglepett az a hang és világ, amely ebben a bő kétszázoldalas regényben fogadott. Már rögtön az első oldalon megütötte a „fülem” a mindvégig névtelenül maradó énelbeszélő fásult, sokszor a maga számára is érdektelen monológja, akit valaki valamiért elküldött egy reptérre, hogy visszarepüljön abba a szintén meg nem nevezett afrikai országba, amelyet 26 évvel ezelőtt elhagyott. A furcsaságok már rögtön az utazás során elkezdődnek, hiszen nem elég, hogy a mellette ülő utastársa hirtelen elhalálozik, de mindenki körülötte a lehető legkülönösebben viselkedik. A helyzet a megérkezés után sem változik, nem elég, hogy hősünknek fogalma sincs, miért van itt (az rémlik neki, hogy mintha a testvére haldokolna, vagy akár meg is halt volna), de a vele szóba elegyedő emberek is igen furcsa monológokat adnak elő a semmiből. Itt azonban ne gondoljunk olyan stílusra mint amilyet Rachel Cusk vagy Sigrid Nunez használ, hiszen ezekből a monológokból nem áll össze igazából sem az elbeszélő személy alakja, sem egy nagy történet apróbb szilánkja.

 

De ugyanígy nincs semmi féle változás akkor sem, amikor egyszer csak megjelenik egy, magát az elbeszélőnk unokatestvérének nevező férfi, aki magával viszi őt egy olyan családba, melynek egyetlen tagját sem ismeri. Gyakorlatilag az egész regény ilyen, különös események, különös monológok, nehezen érthető fordulatok, amelyek már csak azért is hatnak egészen szürreálisnak, mert magát a főszereplőt sem érdekli, aki egy-egy meghallgatott történet közben sem figyel oda igazán. Engem egyáltalán nem lepett meg, hogy hová fut ki ez a sok furcsaság, viszont az igen, hogy ez a folyamatos érdektelenség és monotónia mennyire érdektelenné teszi az egész szöveget, amelyben érezhetően lett volna több is. Binyan ugyanis ebben a szürreális, szimbólumokkal teli alkotásban olyan fontos témákról szeretne mesélni mint az identitás, a származás fontossága vagy a posztkolonializmus problémái.

 

Éppen ezek miatt nálam az Akasztófa eléggé a „félrement” kategóriába került, amelyet azonban azok talán értékelhetnek, akik szeretik a szürreális hangvételű, egészen furcsa történeteket.