Főkép

Viszonylag ritkán olvasok Murakamit, annak ellenére, hogy a korábban megjelent könyvei közül több is elnyerte a tetszésem. Ennek az oka talán az, hogy a stílusa és az általa használt írói eszközök véleményem szerint meglehetősen kiszámíthatók és önismétlők. Éppen ezért általában sok időt hagyok két olvasás között, aminek most meg is lett az eredménye: a Norvég erdő igazán meglepett. Ez a könyv ugyanis jóval több mint gondoltam, nem egy szokványos romantikus történet, és még csak nem is egy klasszikus fejlődésregény – sokkal inkább egy generáció útkeresésének, magányának és elveszettségének különös lenyomata.

 

A történet egy látszólag hétköznapi helyzetből indul: a harmincas éveiben járó Toru Vatanabe egy repülőgépen ül, amikor meghallja a Beatles Norwegian Wood című számát, és azonnal visszazuhan a múltba. Egyetlen dallam elég ahhoz, hogy felidézze egyetemi éveit a hatvanas évek végi Tokióban, azt az időszakot, amikor barátság, szerelem, halál és felnőtté válás még elválaszthatatlanul összefonódtak az életében.

 

A regény középpontjában két nő áll: a törékeny, visszahúzódó Naoko, aki egykor Vatanabe legjobb barátjának szerelme volt, és a különc, szabad szellemű Midori, aki a maga energikus és kiszámíthatatlan módján teljesen más világot képvisel. Ez a két figura nem pusztán szerelmi háromszöget alkot, hanem két különböző életfelfogást, két eltérő lehetőséget is jelképez Vatanabe számára. Az egyik a múlt árnyaival terhelt, a másik a jelen szabadságát kínálja – de egyik út sem egyszerű, és egyik sem vezet biztos boldogsághoz.

 

Murakami bravúrja abban rejlik, hogy úgy ír erről a fiatal generációról, hogy közben nem moralizál, nem ítélkezik, nem akar egyértelmű válaszokat adni. A Norvég erdő hangulatában és szerkezetében is különleges: egyszerre nyomasztó és gyengéd, melankolikus és időnként meglepően könnyed. Az elbeszélés sodrása igen erős, a történet líraisága pedig sokszor éppen a hétköznapi részletekben rejlik – egy elázott tokiói utca képében, egy esős délután csendjében vagy egy félbehagyott beszélgetésben.

 

A regény talán legnagyobb ereje abban áll, hogy úgy mesél a fiatalságról, a veszteségről és az elmúlásról, hogy közben soha nem válik pátoszos vagy túlírt szöveggé. Murakami egyszerű, letisztult stílusa úgy teremt atmoszférát, hogy közben szinte észrevétlenül formálja az olvasó érzelmeit. A Norvég erdő nem harsány drámákkal dolgozik, hanem a csendes, belső vívódásokkal, az el nem mondott szavakkal és az apró gesztusokkal.

 

„Néha rettenetesen magányosnak érzem magam, mégis igyekszem élni az életem. Ugyanúgy, ahogyan te gondoskodsz minden reggel a madarakról, végzed a dolgod a kertben, én is összeszedem magam minden reggel. Míg kimászom az ágyból, megmosom a fogam, borotválkozom, reggelizem, felöltözöm, elindulok az egyetemre, legalább harminchatszor kell apró csavarokkal összerakni magam: gyerünk egy új nap áll előttem.

Én magam nem nagyon vettem észre, de állítólag mostanában sokat beszélek magamban. Talán motyogok ezt-azt, miközben próbálom összeszedni magam.”

 

Ez a könyv nem akar egyértelmű igazságokat közvetíteni, és éppen ettől válik ennyire erőssé. Nem ad megoldást a szereplők dilemmáira, nem mondja meg, hogy Naoko vagy Midori választása a helyesebb út – mert a való életben sincsenek egyértelmű megoldások. Az élet, ahogy Murakami ábrázolja, nem lineáris fejlődéstörténet, hanem kusza, néha fájdalmas, néha gyönyörű pillanatok sorozata.

 

Aki szereti azokat a könyveket, amelyek mélyen az emberi lélekbe ásnak, amelyek egyszerre szépek és fájdalmasak, az nem fog csalódni a Norvég erdőben. Nem egy könnyed olvasmány, de azok közé a történetek közé tartozik, amelyek még sokáig veled maradnak, miután az utolsó oldalt is becsuktad.