Főkép

A téma szerintem több, mint érdekes. De a szerkesztők már az előszavukban tisztázzák, hogy a populáris kultúra kutatásnak Magyarországon jelenleg csak a kutatási alapjai vannak meg; a szakma komolytalannak, mellékvágánynak tekinti ezt a területet. Pedig meglehetősen érdekes következtetéseket lehet levonni, vagy folyamatokat azonosítani, amelyek révén jobban érthető, hogy anno és most hogyan folyt/folyik bele a politika a populáris kultúrán keresztül a mindennapjainkba és hogyan próbál ez irányból is befolyást gyakorolni ránk.

 

Talán ennek is „köszönhető”, hogy ugyan a Rákosi- és Kádár-rendszer ilyen irányú kutatásai rendre megtörténnek/megtörténtek, a rendszerváltoztatás környéki évek átfogóbb, nagyobb volumenű populáris kultúra kutatása elmaradt. Két nagyobb impulzus adott némi lendületet ennek; egyrészt a Jobbik megerősödése, majd a NER 2010-et követő „kulturális terület leuralása/ellenőrzés alá vonása”.

 

Ahhoz, hogy megértsük mi és hogyan zajlik ezen a területen, rögtön két tanulmány is segítségünkre siet. Elsőként a „naturalizáció” fogalma és működése kerül tisztázásra, amely a kapitalista gazdasági rendszer „terméke” és célja, hogy természetessé tegye a fennálló rendszert és ne akarjunk változásokat benne. Szembesülhetünk vele, hogy mára már szinte csak a nautralizációt mantrázó „kulturális termékek” születnek. A szerző azt javasolja, hogy a természetesnek vett dolgokat vizsgáljuk meg alaposan, és többé-kevésbé könnyen belátjuk, hogy szükséges ezeket kritikával illetni, vagy adott esetekben küzdeni ellene.

 

Másodikként korunk politikai osztályképződése kerül górcső alá, mert itt is jelentős változások történnek. Lassan polgárháborús állapotok vannak a neoliberális demokráciák mindegyikében, társadalmi sztereotípiák mentén szerveződünk politikai nagycsoportokba és osztályokba ahelyett, hogy a tényleges problémák mentén tennénk ezt. Ráadásul ezek a nagycsoportok egymás tagadásán keresztül határozzák meg magukat. Ez a fajta politikai polarizáció érezhető a populáris kultúra területén is, mert a politikai rendszer nem reagál a társadalmi igényekre, népszerűségi versenynek állítja be a politikát és a médiarendszereket. Végül képet kapunk arról, hogy mindez hogyan befolyásolja az egyén önmeghatározását a társadalmi térben.

 

Az elméleti információk után esettanulmányokon keresztül láthatjuk, hogy a különböző korszakokban, miként kapcsolódott egymáshoz a politika és a populáris kultúra, illetve milyen módon befolyásolta az uralkodó politikai viszony a populáris kultúrát.

 

Elsőként a budapesti tömegszórakoztatás megszervezéséről kaphatunk képet a XIX. század vége a XX. század elejéről. A városligeti Vurstli feladata volt a városba áramló, írni-olvasni nem tudó társadalmi rétegek szórakoztatása különféle képi megjelenítésekkel. A világkiállítások, majd a létrejövő nagy nemzeti múzeumok (a gyűjtemények nyilvánossá válása miatt) a polgári normákat, tudást és gyakorlatokat egyetemesként határozták meg. A múzeumokban a polgári egyetemesség narratíváját sajátították el a látogatók.

 

Másodjára a populáris kultúra és kollaboráció kérdését járhatjuk körbe az 1945 utáni Magyarországon két mozgóképipari átvilágításon keresztül. Elsőként a közalkalmazottakat világították át az ún. igazolóbizottságok, majd a magánvállalkozásokat is. A két kérelem eltérő végű elbírálásán keresztül láthatjuk, hogy hogyan volt már kérdés akkoriban is a film politikai célú felhasználása, mivel a bizottságokba politikai szempontból megbízhatónak minősített pártok delegáltak tagokat, a jogi képzettség nem számított.

 

Harmadjára szovjet dalok adaptációinak történetet ismerhetjük meg a Rákosi- és Kádár-korszakban. Láthatjuk, hogy a szocialista/kommunista Magyarországon a politika folyamatosan és meghatározó módon befolyásolta a populáris zenét és a rendszerváltoztatásig érezhető a szovjet hatás. A '60-as évektől a Kádár-rendszer tiltotta és/vagy marginalizálta az ellenségesnek, vagy veszélyesnek ítélt előadókat, emellett sok esetben próbált elhatárolódni a sztálinizmus kulturális örökségétől.

Azt is láthatjuk, hogy az államhatalom miként próbálta saját maga javára fordítani azt a tényt, hogy sikeresen feltartóztatta a nyugati zene beáramlását az országba.

 

Befejezésül elsőként a kortárs kelet-európai filmekben a hidegháború ábrázolásáról kapunk egy esettanulmányt. Láthatjuk, hogy milyen változások észlelhetők a kelet-európai film- és sorozatkultúrában. Míg a szocializmus bukása utáni egy-két évtizedben a filmeket a keserédes nosztalgia vagy a kíméletlen szembesülés az állambiztonsági rendszerrel jellemezte, addig a mostani alkotásokban ugyan megmarad az elnyomó/kontrolláló rendszer, de a főhősök a rendszeren kívül állnak, saját világukban élnek. Azonban ezek az alkotások már átpolitizáltak, a Kelet-Nyugat szembenállás már nem létezik bennük, egy kevert/hibrid kulturális tér jelenik meg, tele olyan ismerős elemekkel, amelyek büszkeségre adnak okot.

 

Lezárásként a 2010 utáni magyar zenehallgatási szokásokról olvashatunk egy fókuszcsoportos kutatás eredményeit elemezve. Mik a zenefogyasztási elvek és preferenciák, ezek hogyan határozzák meg a közösségi hovatartozást, hogyan húzunk határvonalat a politika és a zenefogyasztás közé, a háztartáson belüli kapcsolatok hogyan befolyásolják a zenefogyasztást? Többek között ezekre a kérdésekre kapunk választ, de láthatóvá válik például, hogy a 2010 utáni kultúrpolitika strukturális aspektusai milyen hatással vannak a mindennapi zenefogyasztásra, vagy hogyan oszlik meg az internetes, élőzenés (azon belül is a fizetős és ingyenes) zenefogyasztásunk és miért. Külön érdekesség, hogy a megkérdezettek egy része szerint nem igazán változott a helyzet a kádári 3T (tiltott, tűrt, támogatott) óta, most is ez figyelhető meg a kormány kultúrpolitikájában, igaz a tiltás helyére az egzisztenciális ellehetetlenítés lépett. Valamint az is elgondolkodtató, hogy az előadókkal szemben a válaszadók jelentős része fogalmazott meg elvárásként politikamentességet, illetve egy részük elzárkózik azon előadóktól, akik ellentétes politikai álláspontot képviselnek.

 

Úgy gondolom, hogy ugyan néhol nem könnyű olvasni (intenzív koncentrációt igényel) és megérteni (idegen/értelmező szótár lehet másnak is kelleni fog 1-2 fogalommal kapcsolatban) a kötet tanulmányait, azonban elvitathatatlan tény, hogy igenis van létjogosultsága ennek a tudományágnak. Messzemenő következtetéseket lehet levonni adott kor társadalmi és kulturális „egészségéről”, illetve arról, hogy hogyan és mitől kerültek vagy kerülünk ilyen állapotba. Hiszen egy olyan szegmenssel foglalkozik, amellyel szinte kivétel nélkül mindannyiunk találkozik és ezzel a politikai szereplők is tisztában vannak.