Főkép

Schäffer Erzsébet a ’90-es évek eleje óta ír a Nők Lapjába, s a Pipacsvirágom volt az első kötet, melyben összegyűjtötte a különféle történeteit. 2000-ben jelent meg először, s azóta három további kiadása volt, legutóbb 2023-ban – miközben megannyi további könyvet is megírt. Sok minden változott azóta, a már akkoriban is eltűnőfélben lévő régi világ, ahonnan ő és számos története is jön, csak még inkább múlttá vált. De ma is nagyon sokat adnak ezek a rövid írások.

 

Hosszú sor végére állva írom le, hogy Schäffer Erzsébet a valódi emberekről mesél, valódi, megélt életekről, különféle élethelyzetekről, melyek a novellái zömében hétköznapiak, s ő mégis meglátja bennük a teljes sorsokat, jellemeket, embereket. Meglátja, és néhány oldalon képes az olvasónak is elmesélni, vele is megláttatni. Magam is csak úgy vagyok, mint sok ezren előttem, akik olvassák és szeretik az írásait: hatnak rám, máshogy viszonyulok miattuk az életemben jelen lévő személyekhez és eseményekhez. Békésebben, több megértéssel, együttérzéssel, elfogadással.

 

Pedig a Pipacsvirágom nem önsegélyező, spirituális mű. Nem prédikációk gyűjteménye, nem útmutatás az élethez. Hanem hétköznapi életek és helyzetek sora, egyszerű kis történeteké, melyek mégis hitelesek. Elolvastam egy csomó interjút, amit csak felleltem a neten, hátha kiderül, honnan jönnek ezek. Hiszen annyiféle történet van ebben az egy szem könyvben is, hát még a teljes életműben! És van köztük saját, amit maga élt meg, olyan is bőven, amit elmeséltek neki az olvasók, a barátok, a rokonok. De van olyan is, amit kitalált. Ez a bölcs asszony, aki annyit járta már a világot, hogy az másnak több életre is elég lenne, mindig figyelt. Talán nem tehet róla, így született, ilyen, míg más, ha belegebed se tudna észrevenni annyi apró részletet, mint ő. És amit lát, abból levonja a maga következtetéseit, és elmesél egy-egy történetet, ami talán nem szó szerint úgy történt meg, mégis igaz.

 

Nem tudom, mennyire számít giccsesnek, vagy szépirodalomnak, amit Schäffer Erzsébet ír. Vannak boldog történetei, amelyek mégis tiszták és szépek, és vannak olyanok is, amelyekben tisztábban jön át a szenvedés, mint sok felmagasztalt szépirodalmi műben. Egy dolog, hogy megértéssel és ítélkezés nélkül fordul mindenkihez, akivel összetalálkozik útközben, és egy másik, hogy azért, mert ő meglátja bennük a jót, még nem hallgatja el a rosszat sem. Ezt a fajta mély figyelmet és megértést, legalábbis ezekhez hasonlót a magam olvasmányélményei közül két fantasztikus írónál tapasztaltam: Ray Bradburynél és Ursula K. Le Guinnél. Ők írtak ilyen költőien, ilyen lényeglátóan, ilyen bölcsen és emberien, függetlenül attól, hogy Schäffer Erzsébet, még ha maga talál is ki ezt-azt, semmi kitaláltat, képzeletbelit, fantasztikusat nem ír. Vagyis, dehogy is nem. Hát nála a hétköznapi életekben is ott a varázs, a csoda. Az is, meg minden más is, ami van. Az élet apró örömeitől az életreszóló, meghatározó eseményekig. Nem kendőz el semmit, de nem is dramatizál túl semmit. Így aztán elhiszem minden szavát.

 

Ebben a kötetben minden egyes darab egy vagy több emberi sorsot mesél el, néhány gesztusba, eseménybe sűrítve egész életeket. Az idős hölgyről, aki kénytelen zálogházba vinni családi kincsét, és a zálogosról, aki ezt megérti, és óvatos figyelmességgel fogadja. A középkorú családanyáról, aki kislányos örömmel készül a bálba, ám a férje kedvesen bár, de folyton leállítja. Az idős férfiről, aki rendre a megállóban fogyasztja el a vacsoráját. A tanítónőről és az őt meglátogató hajdani, mára meglett emberré korosodott tanítványáról, s hogy előbbi miket élt át a történelem viharában, mielőtt tanító néni lett belőle. Nagy, kék lepedőről, ami tengertől királyi palástig annyi minden lehet, és vályogverandáról, ami tégla alap nélkül is átvészeli évtizedek sorát. Múltról, emlékekről (melyeket például egy útszéli pipacsmező hív elő), és a mostról, amiben ugyanúgy történnek dolgok, amelyek féltett vagy félt emlékekké változnak majd. És nagybeteg férjéről is mesél, egy-egy imádság útján.

 

S olyan szépen mesél, hogy ha igaz, hogy Isten azért teremtett minket, hogy történeteket meséljünk neki, hát akkor itt a valódi, hétköznapi, átlagemberekről is megtudhat végre egyet s mást, akár azt is, hogy vannak köztük hősök is, de legfőképp: emberek mind. Azt hiszem, ha egyszer Erzsi mesélné el a szeretteim történetét vagy az enyémet, akkor az jól lenne elmondva, akkor az rendben lenne. Akkor valaki úgy mondaná el, hogy más is megértse: mi is csak emberek voltunk, hibáztunk, szerettünk, de alapvetően inkább jók voltunk, mint nem.