Főkép

Előrebocsátom: nem olvastam az eredeti regényt. Meg semmi mást sem napjaink egyik legsikeresebb francia szerzőjétől. Kerülgettem pont ezt a könyvét, de végül nem került rá sor. Aztán mikor láttam, hogy nagyalakú, gyönyörűen illusztrált képregény verzió is készült belőle, és a Park ezt ki is adta, úgy döntöttem, eljött az idő.

 

A több szemszögből elmesélt történet főszereplője valóban maga az írás, hogy mit jelent írónak lenni. A különféle nézőpontoknak köszönhetően ezt több irányból is vizsgálja Musso, az pedig egészen klassz, hogy a más, ismert íróktól vett, kapcsolódó idézeteket adott írót megrajzolva ábrázolja Miles Hyman. Azonban mindez nem pusztán eszmefuttatás, merengés az írói léten, hiszen kapunk egy többszörösen megtekert, krimibe hajló sztorit is, mely elsősorban egy Nathan Fawles nevű íróról szól. Fawles már húsz éve él a világtól elvonultan egy elbűvölő francia szigeten (Beaumont), és senki nem érti, miért hagyta abba az írást pályája csúcsán, három, hatalmas kritikai és közönségsikert elért regényt követően. S azt bármely olvasó sejti majd az első oldaltól, hogy valami sötét titok lappang a háttérben…

 

Egy fiatal írópalánta (Raphaël Bataille) és egy holland újságírónő (Mathilde Mooney) is érkezik aztán a szigetre, mindketten azért, hogy megtalálják Fawles-t, csak míg előbbi tanácsot szeretne kérni első regényéhez, utóbbi úgy gyanítja, az írónak köze volt egy sok évvel ezelőtti bűnesethez. Mindketten megtalálják az utat az amúgy elutasító, mogorva fickóhoz, ki-ki meg is kapja, amiért jött, épp csak nem pont azt és úgy, ahogy remélte…

 

Aztán a könyv végén Musso az írott, nem illusztrált Epilógusában újabb csavarral szolgál. Az olvasó pedig majd eldönti, mit gondol minderről. Pár dolog bennem mindenesetre vegyes érzéseket keltett.

Alapvetően érdekel, hogy miért, hogyan ír bárki, aki tényleg jókat ír, hogy működik a művész, és ahhoz vagyok szokva, hogy előbb-utóbb kiderül, a művész is csak ember, ezért aztán próbálom külön kezelni az embert és a művét. Ez egy adott hozzáállás, más máshogy van ezzel. Viszont Musso gondolatai az írásról, bármily bölcsek és fontosak is, valahogy modorosnak hatnak, ha ez a jó szó. A regény, s a regények a regényben, mind olyanok, amelyek egyszerre tudnak szórakoztatóak és szépirodalmiak, korfüggetlenül bölcsek, mégis az aktualitásokra reflektálók lenni. Ez valahol remek. Mégis úgy érzem, van ebben az egészben valami művi, mesterkélt, patikamérlegen kimért. Ahogy valahol az író be is vallja: ez végül is egy írásgyakorlat. Ezt ellensúlyozhatná a könyv végi újabb csavar, az, hogy valahol mégiscsak teret ad az író a „véletlennek”, vagy „esetlegesnek”, ahogy egyes fotóművészek emlegetik az ilyesmit. Meg hogy írónk ki is mondja, hogy azzal is játszik, hogy egy történetet, avagy az igazságot, hányféleképpen lehet elmondani, s mennyire más lehet az eltérő nézőpontokból. De, bár akár még az is lehet, hogy számos részlete valóságos, ezt a könyvet én nem tudtam elhinni.

 

Meglehet, ez a krimi szál miatt van. Ritkán olvasok krimit, de az számomra is világos, hogy a legtöbb krimi és thriller teljes mértékben arra épít, hogy az író játszik az olvasóval. Úgy adagolja az információt, hogy fenntartsa az izgalmakat, hogy spekulálhasson az olvasó, hogy mi is történt itt valójában, de az író fejében ott van a teljes sztori, ő gyakorlatilag visszafejti, visszafelé írja meg. És ezzel sem lenne baj, hát alighanem a legtöbb író játszik az olvasóval és előre tudja, mi lesz. Attól még lehet ez művészet, hogy nem bízza a munkát a véletlenre, az ihletre, az akármire, ami nem tudatos. Az már kissé gáz, ha az író azzal frusztrálja az olvasót, hogy nem ad elég infót, és a megoldást csak úgy előhúzza (ahogy szerintem Musso itt tette).

 

De volt bajom azzal is, hogy bár az amerikai Miles Hyman tényleg gyönyörűen ábrázolja Beaumont-szigetet, a közeli részletek és a nagytotálok is filmbe illően szépek, az emberábrázolását meglepően nehezen követhetőnek érzem. Nem tudom, ez direkt van-e így, a thrilleri homály megtámogatása végett, vagy hogy én magam olvastam-néztem-e a kötetet túl felületesen, de a férfi és női szereplők arcvonásai is annyira sematikusnak és hasonlónak hatottak, hogy szörnyen nehezemre esett követni a cselekményt, meg hogy ki kivel van. Hyman stílusa amúgy inkább emlékeztet európai képregényekre, illetve Edward Hopper amerikai realista festő is eszembe jut róla, különösen amilyen káprázatosan használja a színeket – egyértelmű, hogy Hyman nem egy szimpla illusztrátor. S mégis, ebben a könyvben az arcvonások elnagyoltak-összefolyók.

 

És mégis, annyira szép és igényes ez a kiadvány, hogy örülök, hogy a polcomon tudhatom, és el fogom újra olvasni, hogy lássam, hogy változik az idővel. És remélem, hogy Musso Angélique című könyvének képregényverziója is megjelenik majd magyarul.