Főkép

Mivel a nem túl régen megjelent Jhumpa Lahiri kötet, az Amerre járok igazán nagy sikert aratott itthon, a Park kiadó gyorsan kapcsolt és megjelentette a kozmopolita szerző legújabb művét, az ezúttal novellákat tartalmazó Római történeteket. Nekem a fent említett naplószerű kiadvány volt az első az amerikai alkotó életművében, és mivel túlnyomórészt tetszett, mindenképpen adni akartam egy esélyt a most megjelent könyvnek is. 

 

A kilenc, jellemzően melankolikus történet középpontjában mindig az örök város, Róma áll, amely néha gyönyörű, napsütötte hely, máskor viszont borús, szomorú, ám mindig egy olyan, amely hatása alól nem tudnak kiszakadni a novellák szereplői. 

 

Lahiri egy lassú, dísztelen és rendkívül visszafogott nyelvezetet és elbeszélési módot használ, amely kiválóan illeszkedik a hasonló stílusú, inkább csak a felszín alatt működő történetekhez. A kötet első felében inkább a napsütés dominál, még akkor is, ha végül mindig felbukkan valami zavaró tényező a látszólagos idill mögött. Olvashatunk például egy fiatal lányról, aki segít az újonnan érkezett, szimpatikus nyaraló családnak, aztán ahogy nyomon követjük az átlagos vakációt, hirtelen kiderül, hogy a bevándorló hátterű lány nem véletlenül él ebben a vidéki nyaralókörzetben családjával, hanem azért, mert apját évekkel korábban egy olyan trauma érte, ami után képtelen lenne a nagyvárosi életre. 

 

De ugyanilyen hirtelen tör be a valóság annak a két régi barátnőnek a világába egy rasszista megjegyzés formájában, akik mindössze egy helyi étterembe szerettek volna beülni, hogy hosszú idő után egy kicsit beszélgessenek. Ugyanakkor vannak itt jóval megfoghatatlanabb darabok is, mint például annak a férfinak a története, aki bár látszólag egy normális házasságban él, de elég neki egy rövid beszélgetés egy külföldi nővel, ami olyan folyamatokat indít el benne, amelyek egy beláthatatlan jövőbe is vezethetnek.

 

„A vacsoránál alig beszélgettünk; otthon a csend volt a vendégünk, mintha egy olyan rokon volna, aki tapintatosan él köztünk, aki csak ebédre jön ki a szobájából, aki csak akkor csatlakozik hozzánk, amikor együtt vagyunk, és akivel udvariasan és tisztelettel kell bánnunk.

Az a csend minden étkezésnél megevett egy adagot az asztalnál, belélegezte az étkező levegőjét, és vacsora után egy fotelba telepedett, ha olykor valamennyien leültünk a nappaliban televíziót nézni.”

 

Lahiri az előző könyvéhez hasonlóan ezúttal is gondosan kerüli, hogy nevet adjon szereplőinek, vagy jól körülhatárolható hátteret (többnyire fogalmunk sem lehet, hogy milyen származású bevándorló az adott novella főhőse), vagy azt, hogy Róma igazán nevezetes helyeit szerepeltesse, ami azt eredményezi, hogy ezek a szövegek igazán univerzálissá válnak, olyanokká, amelyek gyakorlatilag bárhol játszódhatnának. Ez egyfelől természetesen nagyon jó, hiszen lehetőséget ad a lényegre koncentrálni, másrészt viszont véleményem szerint az oldalak fogyásával kissé összecsúsznak a történetekben szereplő alakok és problémáik. Abban azonban mindenesetre biztos vagyok, hogy akinek tetszett a szerző korábbi műve, annak tetszeni fog az új kötet is.