Beszámoló: Snétberger Trio Vendég: Matthieu Michel – MüPa, 2024. december 17.

Káel Csaba, a Müpa vezérigazgatója konferálja fel barátját, Snétberger Ferencet, az évad művészét, aki egy egészen változatos programsorozattal várt és vár még mindenkit: szeptemberben tanítványaival lépett fel, októberben, zeneszerzőként, többek között egy háromtételes saját darab ősbemutatójával (Movements), tavasszal pedig Dianne Reeves-el fog koncertezni a Müpában. Decemberben pedig egy változatos felállásban, jól felépített programmal zárta az évet a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében.

 

Az előadás első felében Anders Jorminnel bőgőn és Joey Baronnal dobokon játszott, állandó nemzetközi triójával, amellyel 2017-ben egy albumot is felvett, ami az ECM kiadásában jelent meg – Ferenc 2016 óta az ECM művésze, első, a kiadónál megjelent albumáról itt, a harmadikról pedig itt írtunk. Snétberger örökzöldeket hallunk trió átiratokra, páratlan dinamizmusokkal és időnként sajátos hangsúlyokkal – a waltz érzetű, mégis 4/4-es „Ease” élőben is lehengerlő. Bár Baron az első pillanattól kezdve lubickol a ritmusokban, ezen a ponton érezzük igazán úgy, hogy hármójuk együttese eggyé válik. Ugyanis Jormin, a keverésben előtérbe helyezett basszus szólamait lehet éppen úgy a kamaramuzsikálás intencionális jeleként mint aránytévesztésként érzékelni; bennem inkább az utóbbi képzetet kelti, mert a szólista így a hangképben háttérbe szorul.

 

Az este trió muzsikáját a későbbi kvartett felállással összekötő elemeként Ferenc felkonferálja egyik legtehetségesebb tanítványát, Balogh Mátét szopránszaxofonon, hogy a „My Favourite Things” duó előadásával kápráztassák el a hallgatóságot. Balogh tényleg lenyűgöző, lírai és ötletgazdag dallamvezetése frissen fonja körül Snétberger szintén briliáns, akkordszólókkal átszőtt játékát.

 

Ez a tüzesség, bár óhatatlanul megidézi az egykori Trio Stendahl hangzásvilágát is, mégis a Snétberger által megalkotott zenei univerzum egy új dimenziójának ajtaját nyitja meg. Ugyanis amit ettől a ponttól hallunk – köszönhetően az eltérő hangmérnöki munkának is, ami Jormint hátrébb, Snétbergert pedig előrébb hozza – valami egészen más, mint amit az elmúlt évtizedekben megismertünk. Matthieu Michel szárnykürt játéka megemeli a triót és a jól ismert dinamizmusok teréből egy egészen más irányba löki.

 

 

Mintha hirtelen mind a négyen a színpad felett lebegnének, miközben az előadás során eddig elfojtott, az előadóművészekben rejlő kreatív erők egész tárháza szabadulna fel. Michel légies játékára a többiek impulzív és impresszív energiákkal válaszolnak, és az interakciókból így létrejövő tánc mintha árnyékként vetülve forogna a kiváló színpadvilágítás fényeiben, amitől egyben ünnepivé is válik a minket körülvevő tér.

 

Amikor pedig a ráadásban Balogh két téma erejéig újra csatlakozik, immár a kvartetthez, ismét és igazán megmutatkozik a benne rejlő tehetség: hibátlan arányérzékkel és egyre izgalmasabb megoldásokkal kapcsolódik a legnagyobbak játékához. Mindannyiunknak felejthetetlen este lesz!