Burhan Sönmez: Kő és árnyék

Bizony csak nagyon ritkán fordul elő velem az, hogy egy szerző a semmiből, a totális ismeretlenségből álljon elő egy olyan könyvvel, amely azonnal és vitathatatlanul a kedvencemmé válik. Néhány évente azonban meg szokott történni, így lett azonnal kedvencem a kurd-török származású Burhan Sönmez, aki az Isztambul, Isztambul című, a történeteket és a történetmesélést középpontba helyező, és az olyan nagy irodalmi elődöknek mint a Dekameron emléket állító, egyszerre török és univerzális művével egy elképesztően izgalmas könyvet alkotott.

 

Éppen ezért örültem meg annak nagyon, hogy hosszú szünet után újabb mű érkezett a szerzőtől, mégpedig a Kő ​és árnyék, amely talán még nagyobb vállalás, mint az elődje. Ilyenkor természetesen rögtön adódik a kérdés, hogy az eddig egykönyves író vajon meg tudja-e ugrani az előző szintjét, vagy csúfosan belebukik? Bár bíztam ebben a kötetben, de az erre a kérdésre adott válasz inkább a másodikhoz áll közelebb.

 

Ennek oka mindenképpen abban keresendő, hogy Sönmez óriási kockázatokat vállalt ezzel a regénnyel, hiszen számtalan szereplőt mozgat, rengeteg idősíkon járunk, az időkezelés egyébként is bonyolult (vagy inkább sokszor túlbonyolított), a most is nagy szerepet kapó betéttörténetek sem mindig működnek hibátlanul. De hogy miről is szól voltaképp?

 

Törökország múltjáról és jelenéről, az egyénről és a politikáról, a szerelemről és a gyűlöletről, a jóról és rosszról és még sorolhatnám. Központi szereplőnk az isztambuli sírkőfaragó-mester, Avdo, aki egész életét nyomon követhetjük egészen onnantól, hogy egykori árva gyerekként megtanulja a mesterséget, végzetes szerelembe esik egy olyan nővel, akivel nem kellene, majd megjárja a börtönt, hogy innen kikerülve a hivatásának szentelje minden idejét, egészen addig, míg egy este meg nem ment egy fiatal nőt a rendőrség karmai közül, ami természetesen nem várt bonyodalmakhoz vezet. De rajta kívül szerepet kap még egy amnéziás férfi, aki hét életet élt le, hogy végül mégse tudja meg, hogy ki ő valójában, egy tengerész, aki minden tengert bejárt már, egy rendőrparancsnok, aki kegyetlensége mögött saját sebezhetősége rejtőzik.

 

„Néha, ha egy-egy bevetés során egy falusi házba behatolva meglátjuk magunkat a tükörben, azt hisszük, hogy az ellenség áll előttünk, a fegyverünkhöz kapunk, és csak nagy nehezen sikerül nyugalmat erőltetnünk magunkra. Nem ismerjük föl magunkat a tükörben, mintha valaki más nézne ránk rettegve, és folyton a ravaszon tartjuk az ujjunkat.”

 

A szerző ezt a rengeteg történetet jobbára csak szétszórt szilánkok formájában, igen rövid fejezetekben mutatja be, ráadásul úgy, hogy még eközben is folyamatosan ugrálunk az időben (akár több száz évvel korábbra is). Ez megint csak egyes esetekben ragyogó, máskor meg teljességgel felesleges húzás. A könyv végig tele van ilyen kettőségekkel. Ezekből is következően ez a mű inkább a kihagyott lehetőségek könyve, azonban mégis egy olyan, amelyet a stílusa miatt még így is érdemes elolvasni.