Főkép

Előzetesen nem gondoltam volna, hogy egy olyan könyv lesz az idei legjobb életrajzi témájú olvasmányom, amelynek sem a szerzőjét, sem az alanyát nem ismertem korábban. De a svéd Philomene Grandin édesapjáról, az amerikai származású költőről és kultúraszervezőről, valamint Bob Dylan egykori felfedezőjéről írott alkotása egyértelműen elvittem a prímet ebben a kategóriában. 

 

Izzy Young azonban hiába számít sokak szemében valóságos legendának, a munkásságáról és karrierjéről alig tudunk meg valamit ezen a 260 oldalon, helyette azonban megtudhatjuk, hogyan viselkedett apaként, amikor lánya kicsi volt, és hogyan akkor, amikor élete végén demenciával küzdve egyre több dologban lánya segítségére szorult. Természetesen rengeteg hasonló tematikájú, a szülő-gyermek kapcsolatot középpontba állító alkotással találkozhattunk, de ami messze kiemeli ezt a művet a többi közül az a mélyre hatoló bensőségesség, amely sugárzik a lapokról.

 

Grandin a Csak ​engem el ne felejts című regényében váltakozva két idősíkon mesél nekünk, az egyik a ’80-as években veszi kezdetét, amikor a vietnámi háború elleni tiltakozásképpen Svédországba költöző Young már elvált a feleségétől, és már felváltva nevelték közös gyermeküket, ami részéről igazán rendhagyó módon zajlott. Ugyanis a csak és kizárólag a country és népzenének élő férfi bár távol tartotta magát az alkoholtól és a drogoktól, de semmi más nem fért bele a világába, mint a koncertszervezés, valamint egyre inkább legendássá váló népzenei boltjának vezetése, így folyamatosan pénzgondokkal küzdött, hónapról hónapra új albérletbe költözött, vagy éppen boltja komfort nélküli pincéjében húzta meg magát lányával együtt. Azonban a szeretete Philomene iránt töretlen volt, amelyet a gyemeke sosem tudott elfelejteni neki. Grandin kimondottan rövid emlékképekkel dolgozik, amelyek tökéletesen mutatják be a kettejük között lévő szoros kapcsolatot, de közben egy pillanatra sem próbálja meg  idealizálni ezt a nem mindennapi helyzetet.

 

A második szál 2016-ban kezdetén, amikor Bob Dylan Nobel-díja miatt Young is az érdeklődés középpontjába kerül, így a közel kilencvenéves férfit is meghívják a díjátadásra, amely, ahogy ő fogalmaz egy igazi „once in the life” esemény, és mint ilyen élete egyik fénypontja. Hogy itt boldogulni tudjon, természetesen szüksége van az ekkor már színészként is népszerű lánya segítségére, és Philomane pedig igyekszik mindent megtenni, hogy minden tökéletesen menjen.

 

„Hirtelen elakad a lélegzetem. Bárki. Most már tényleg bárki elolvashatja apa naplóit. Vajon mi van még bennük? Meggondolhatom még magam, visszakérhetem őket? Emailben megkérem az írót, jelezze, ha túl intim részleteket talál. A férfi már elküldött ugyan egy egész naplót beszkennelve, de nincs erőm elolvasni. Egész életemben apa szavai vettek körül, az újságjában, a leveleiben, a naplójában, a verseiben. Időnként hosszú monológokban, amikre egy örökkévalóságot kellett várnom, hogy aztán a saját hangom is hallatni tudjam. Még az önéletrajzát sem olvastam el. A szavai annyi levegőt vettek már el tőlem, hogy szinte allergiássá váltam arra, hogy bármi mást elolvassak, amit ő írt, vagy amit róla írtak. De amikor így jön, csak egy kicsi, és ennyire szeretetteljes, akkor a fejemet az íróasztalra hajtom és elsírom magam. Annyira magával volt elfoglalva, és mégis sikerült meglátnia engem.”

 

A szerző ügyesen váltogatja a két idősíkot, és ahogy szaporodnak az idős, Alzheimer-kóros férfi gondjai, úgy tűnik el a múlt és marad az egyre nehezebb jelen. Ahogy a gyermekkori szál esetén, úgy itt is egyszerre dominál a köztük lévő szeretet és az, hogy milyen nehéz boldogulni család, gyerekek és karrier mellett egyre inkább leépülő szülővel. Ennek köszönhetően ez a kötet egyszerre válik széppé, fájdalmassá és felemelővé, egy olyan alkotássá, amelyet minél több embernek meg kellene ismerni.