Főkép

A skót Douglas Stuart néhány évvel ezelőtt valósággal berobbant a szépirodalomba, hiszen egy olyan realista, kor-, környezet- és karakterábrázolásban is ragyogó nagyregénnyel sikerült elnyernie a Booker-díjat elsőkötetes szerzőként, amely révén nemcsak vissza tudta repíteni olvasóit a ’80-as évek egyre pusztuló Glasgow-jának poklába, de amellyel talán saját személyes múltjával is szembe tudott nézni, hiszen a nálunk is hatalmas sikert arató Shuggie Bain egy erőteljesen önéletrajzi ihletettségű alkotás volt. 

 

Mivel annak idején engem is magával ragadott ez a nagyregény, nagyon is kíváncsi voltam arra, hogy ez csak egy egyszeri, megismételhetetlen siker volt, vagy egy nagyformátumú író kissé késői bemutatkozása. Aztán idén ősszel megjelent az újabb Stuart-regény, Az ​ifjú Mungo, amely végérvényesen eldöntötte ezt a kérdést, és bebizonyította, hogy a skót tényleg egy kimagasló képességekkel rendelkező alkotó.

 

Pedig első ránézésre az író ismét csak ugyanazokat az elemeket, szereplőket és motívumokat használta fel, mint korábban (széthulló családok, alkoholista szülők, mindent átható bűnözés, fiatal homoszexuális főszereplő, stb.), az eredmény némiképp mégis más lett, és maga a kötet is írástechnikailag kicsit összetettebb. A helyszínünk ezúttal is Glasgow, ám ezúttal már a kilencvenes években járunk, amikor is a címszereplő 15-16 éves, protestáns fiú az egyik szálon beleszeret egy kicsit idősebb katolikus fiúba, és közben igyekszik elkerülni azt, hogy ez kitudódjon, valamint minden erejét megfeszítve próbálja meg egyben tartani csonka családját, a másik szálon viszont kénytelen néhány napot összezárva eltölteni egy gyönyörű, ám teljességgel elhagyatott tó partján két alkoholista férfival, akikről hamarosan kiderül, hogy még rosszabbak, mint amilyennek az elején kinéztek...

 

Stuart most is ugyanazt a minimalista, lassú, ám minden apró részletre odafigyelő prózát műveli, mint korábban, és ennek ismét egy ugyanolyan magas színvonalú alkotás lesz az eredménye. Az összes főbb karakter ezúttal is roppant mélyen kidolgozott, legyen az az ​ifjú Mungo, a szelíd, feminin és mindenkiben csak a legjobbat kereső és éppen ezért gyakran csalódó srác; az ő alig egy évvel idősebb nővére, aki bár kénytelen anyja helyett is anya lenni, de közben elköveti ugyanazokat a hibákat, mint bármelyik tinédzser; vagy a bátyja, Hamish, aki a környék legkeményebb bandavezére, aki persze természetesen nem véletlenül lett olyan szörnyeteg amilyen.

 

Ezeknek az embereknek pedig abban a brutális és rendkívül torz férfiképre épülő világban kell élniük, amely nem tűri meg a szépet és a jót, és amelyben egy olyan fiúnak, mint a főszereplőnk nem lehet semmiféle esélye. Az író ezúttal is tökéletesen jeleníti meg a nyomor társadalmát, melyben kihalt már minden együttérzés és összetartozás, és teszi ezt ráadásul úgy, hogy leás a mélyére, és megmutatja, miért lett minden olyan kilátástalan, amilyen.

 

Azt hiszem, kérdés sem férhet hozzá, hogy Douglas Stuart második műve is ugyanazon a magas színvonalon íródott, mint az előző, ugyanakkor az előző kötetben megismert családi drámához hasonló történet mellé ezúttal egy vérfagyasztó thrillert is kapunk bónusz gyanánt. Nem lepne meg, ha Az ​ifjú Mungo ott lenne az év végi best of toplistákon, az enyémen biztosan rajta lesz.