Elisa Shua Dusapin: A pacsinkógolyók

A többek között a Robert Walser és az amerikai Nemzeti Könyvdíjat is elnyerő svájci-koreai Elisa Shua Dusapin neve sokak számára ismerősen csenghet, hiszen a tavalyi év végén valósággal berobbant a magyar irodalomba is, mégpedig azzal a Tél Szokcsóban című művével, amely az egyik leglégiesebb és legnehezebben megfogható alkotás volt, mellyel találkozhattunk az utóbbi időkben. Mivel az a kötet nekem is nagy kedvencem volt, nagyon örültem annak, hogy példás gyorsasággal érkezett az újabb Dusapin, mégpedig A ​pacsinkógolyók címmel.

Előzetesen számomra igen nagy kérdés volt, hogy a szerző képes lesz-e még egyszer egy ilyen finomságú és lágyságú művet megalkotni, vagy ezúttal másfelé veszi az irányt. A válasz valahol a kettő között van, ugyanis a legújabb kötet bár korántsem olyan lebegő hatású, mint az előző, de éppen az a visszafogottság és cselekménynélküliség az erőssége, mint a korábbinak. A történet ezúttal is a Távol-Keleten játszódik, ám most Dél-Korea helyett Japánban. Ide érkezik meg a mű elbeszélője, a svájci-koreai Claire, aki már egy ideje fel kívánja eleveníteni a kapcsolatát az évtizedek óta itt élő nagyszüleivel, akik egy errefelé népszerű szerencsejáték-barlangot, a címben is szereplő pacsinkókat (egy leginkább a flipperre hasonlító nyerőgépet) üzemeltető üzletet vezetnek. 

„A japán kormány nem von le nyugdíjjárulékot a munkavállalóktól. Ha valaki nem gazdag, vagy a családja nem gondoskodik róla, öregkorában is kénytelen dolgozni, egészen a haláláig. Majdnem az összes pacsinkóban nyugdíjas rendőrök dolgoznak biztonsági őrként.”

A köztük lévő kapcsolat nagyon nem egyszerű, hiszen már évek óta nem találkoztak (a nagyszülők minden bizonnyal nem tudták megbocsátani lányunknak, hogy elhagyta az országot), ráadásul Claire alig beszél koreaiul, a világháborút átélő öregek viszont nem hajlandóak japánul megszólalni, így marad közöttük a csend, meg némi alapszintű angol mutogatással kiegészítve. A lány természetesen nem érzi jól magát, így mindenképpen kiút lehetne a számára, hogy egy egyedül élő egyetemi tanárnő felkéri őt arra, hogy gyakorolja a francia nyelvet tízéves kislányával, ám az apa nélkül felnövő Miekó maga is sérült lélek, aki csak igen nehezen nyílik meg.

Mint említettem, Dusapin ezúttal is kerüli, hogy kialakuljon bármiféle kerek, jól elbeszélhető történet, így most is teljességgel hétköznapi jeleneteket (étkezések, beszélgetések, bevásárlások, utazások) olvashatunk ezen a szűk másfélszáz oldalon. Azonban mindezen jelenetek mögött megláthatjuk a lélek apró rezdüléseit, a széthulló családok és az egyre inkább növekvő kommunikációképtelenség tragédiáját, valamint annak fontosságát, hogy megértsük, kik is vagyunk. Bár véleményem szerint az új mű nem ér fel a korábbihoz, de ezzel együtt is egy olyan alkotásnak tartom, amelynek rövidke terjedelméhez képest igen nagy a súlya, ha helyesen olvassuk.