Főkép

Régen felfigyeltem erre a könyvre az egyik borítója miatt (amelyiken háton fekve olvas egy lány), ezért nagyon örültem, amikor tudomásomra jutott, hogy magyarul is kiadják. Az érdekes fülszöveg tovább fokozta kíváncsiságomat, egy akciónak hála pedig hamar mohó kezeim közé került. Ennek ellenére csak második nekifutásra sikerült befejeznem a kötetet. Amikor ugyanis elkezdtem, rövid időn belül több, a második világháború idején játszódó regényt olvastam egymás után, és emlékszem, rettenetesen csalódott voltam. „Ennyi? Ezért olyan különleges?” – gondoltam, és inkább félretettem. Aztán nem sokkal ezelőtt bekukkantottam a sorok közé és két nap alatt magamba szívtam 540 oldalnyi fájdalmas gyönyörűséget.
 
Igen, ez egy „II. világháborús könyv”, de ennél jóval több minden rejlik benne. Élet a pokolban, túlélés a világ végén, apró csodák a felfoghatatlan borzalmak idején. A kilencéves Liesel Meminger nevelőszülőkhöz, a München közelében lévő Molching városkájába kerül. Az ő és a Himmel („mennyország” - ironikus és egyben találó) utca többi lakójának életét ismerjük meg 1939 januárjától 1943 augusztusával bezárólag – a halál elbeszélésében. Nem akarom a szeretet-barátság-szerelem-bizalom klisévé vált toposzát tovább koptatni, nehogy a sablonosság árnyéka vetüljön a történetre, pedig megérne néhány sort Hans Hubermann szelíd humanizmusa, Rosa Hubermann kredencméretű gorombasága mögé bújt gondoskodó szeretete és a citromsárga hajú Rudy Steiner valamennyi alkotóeleme. Ó, és persze Liesel Meminger, a könyvtolvaj maga, aki írástudatlan kislányként jön rá a szavak elképesztő erejére.
 
Az unalmas emberi érzelmek helyett beszéljünk a halálról, őt bezzeg nem lehet megunni, bárhol, bármikor bukkan fel, mindig heves érdeklődés kíséri személyét, rögtön a figyelem középpontjába kerül. Pedig nem olyan ő, amilyennek gondolnánk: nincsen kaszája – de még csak egy rozsdás sarlója se –, és csak akkor viseli státusszimbólumát, a csuklyás fekete köpenyt, ha fázik. Igen, a halál fázik, a gyermekek lelkét a karjában viszi, és több emberség jellemzi, mint jó néhány embert akkoriban. „Néha bele tudnék halni, hogyan halnak meg az emberek.” – mondja. És milyen a külseje? „Akarjátok tudni, hogy nézek ki igazából? Segítek. Kerítsetek egy tükröt, miközben folytatom.”
 
Tehát a halál még írni is tud, utánozhatatlan stílusa már az első olvasásnál megfogott, például ez: „Szeme a hangok foglya volt.” Vagy „Suttogva szólt, torkában még az álom ködével.”. A félkövérrel szedett apró közbevetései pedig tovább növelik a szöveg egyediségét. Érdekes módon az általában kakofonikus hangzásúnak tartott német nyelv szavai dallamosnak hangzottak, kiváltképpen a nevek. Azt hiszem, ez már önmagában elég jól prezentálja Markus Zusak szómágusi erejét.
 
A regény idejére és helyére való tekintettel a könyvek és a szavak fontossága különlegesnek hat; a légópincében az ágyukból kiugrasztott, félholtra rémült embereket Liesel Meminger felolvasása nyugtatja meg, ugyanezért Frau Holtzapfel a kávéfejadagját ajánlja fel cserébe (és többé nem köpi le Hubermannék ajtaját). A molchingi gyerekek éhségükben szögesdróton másznak át néhány alma ellopásáért, Liesel emellett bemászik az ablakon a polgármester könyvtárába és könyveket emel el, Hitler pedig nem mással, mint a szavak segítségével építette ki hatalmát.

 

Összegzés: Habár közel nem vagyok olyan jó elbeszélő, mint a halál, remélhetőleg sikerült megvilágítanom egy apró kis tényt: ez a könyv zseniális.