Főkép

Vigdis Hjorth, a modernkori diszfunkcionális kapcsolatok kíméletlen krónikása már nem lehet ismeretlen a magyar olvasók előtt sem, hiszen gyakorlatilag minden évben érkezik tőle valami különleges a Polár Egyesület jóvoltából. Ezekből a művekből élesen kiviláglik, hogy hova vezetnek az elhallgatott családi traumák és az ezeket övező kibeszéletlenség. Természetesen, ahogy a korábbiak, úgy a most megjelent Anya meghalt? is egy ilyen problémákkal küzdő, hideg, rideg világba kalauzolja el az olvasóit.

 

Az új regény kezdetének idején az elbeszélő, Johanna már pontosan 30 éve elszakadt szüleitől, hogy a rátelepedő családi elvárásoknak fittyet hányva megvalósítsa önmagát és saját álmait. Ezt sikeresen meg is tette, hiszen közel a hatvanhoz sikeres festőnek mondhatja magát, aki bár férje halála óta egyedül él, és egyetlen fiát is ritkán látja, de mégis úgy érzi, boldog. De valami mégis hiányzik, így úgy dönt, hogy rövid időre visszaköltözik szülővárosába, ahol még mindig ott él a nyolcvanas éveiben járó édesanyja (ennyi idő után már a születési dátumában sem biztos), valamint húga, akivel sosem volt túlságosan közeli kapcsolata.

 

Johanna egy idő után már semmilyen módon nem tartotta egykori családjával a kapcsolatot, így szinte semmit nem tud róluk. Mielőtt bármit is tenne (most három évtized után hívja őket telefonon, vagy állítson be szó nélkül?), egykori emlékei alapján végiggondolja, hogy miként is élhetnek jelenleg. Így a kötet első harmada ezeknek az egymást sokszor cáfoló elméleteknek a tárháza, amelyek megmutatják, hogy milyen lehetséges módokon tölthetik napjaikat hozzátartozói. Azonban Johanna roppant intelligens asszony, így tudja, hogy saját elképzelései (az anyját minél ártatlanabbnak akarja látni, ennek következtében csakis a húga lehet a bűnös a megszakadó kapcsolat miatt) szükségképpen sokat torzítanak a valóságon.

 

Aztán pár nap múlva megpróbálja felvenni édesanyjával a kapcsolatot, azonban az idős nő sem telefonon, sem levélben, sem e-mailben nem fogadja lánya közeledését. Éppen emiatt elbeszélőnk megpróbálja kilesni, miként is élhet édesanyja, ez pedig hamarosan egyre furcsább és kínosabb jeleneteket eredményez...

 

Ezekkel párhuzamosan pedig természetesen felbukkannak a régen elveszettnek hitt emlékek, amelyek révén megismerhetjük az egykori zsarnok apát, valamint a férfi akaratának mindig behódoló és így a lányát folyamatosan eláruló anyját is.

 

„Anya mindig hosszú ujjú blúzokat, ruhákat, szvettereket viselt nyáron is, soha nem strandolt, soha nem viselt fürdőruhát vagy bikinit. A bal alkarján halvány fehér csíkok húzódtak. Néha megengedte, hogy a vécé tetején ülve nézzem, ahogy Ruthot fürdeti, akkor láttam, de azt hittem, hogy azok a csíkok természetes jelenségek, anya természetes elváltozásai, természetes díszei, mint a vörös haj, a szeplői, melyek úgy szóródtak szét az arcán, mint a csokoládépor a kapucsínón. Vékony, fehér csíkok húzódtak végig az alkarján, mint egy finom fonalszövedék, azt hitte, nem látom, és csakugyan, a konyhában, a nappaliban vagy a szabadban nem is láttam soha, a kertben sem nyáron, anya minden blúza, minden ruhája hosszú ujjú volt, de eddig nem értettem, miért, egészen mostanáig nem értettem, minek az eredményei voltak azok a fehér csíkok.”

 

Hjorth mindezeket egy hihetetlenül áradó és sodró lendületű narrációban tárja elénk, mégpedig úgy, hogy hiába fogynak az oldalak, egyszerűen képtelenség kitalálni, hogy hová fog kifutni a történet, és még abban sem lehetünk biztosak, hogy igazából milyen lehet(ett) a jelenben örökösen csak távolról megfigyelt anya.

 

Aki eddig szerette Vigdis Hjorth műveit, az most sem foghat mellé, hiszen ezúttal is olyan kínosan mélyre ásunk egy már régóta működésképtelen család viszonyaiba, amennyire csak lehetséges. Ilyenek pedig mindenütt vannak, bizonyára a környezetünkben is, így jó lenne minél inkább megérteni őket.