Főkép

Többek között azért is szeretem a Polár Egyesület könyveit, mert gyakran olyan friss hangokkal és olyan friss nézőpontokkal ismertetnek meg egészen váratlanul, amelyekre az olvasók őszintén rá tudnak csodálkozni. A fiatal dán Maria Hesselager is egy ilyen hang, akinek első (és egyben első magyarul megjelent) kötetében érdekesen mosódik össze a történelem, a pszichológia és a misztika egy vérfertőző szerelmi háromszög történetében.

 

A Nevem ​Folkví címszereplője egy hányatott sorsú, szüleit már egészen korán elveszítő fiatal lány, aki gyakorlatilag a rá kísértetiesen hasonlító bátyával együtt nőtt fel, így talán nem is akkora meglepetés, hogy egy idő után elkezd túlságosan is gyengéd érzéseket érezni a férfi iránt. Áslákr ezeket egy darabig - legalábbis testi szinten - viszonozza, ám amikor élete első tengeri rablóhadjárata alkalmával feleséget választ magának egy idegen városban, kénytelen szembenézni húga haragjával...

 

Hesselager bár írhatott volna egy szimpla bosszútörténetet, vagy éppen egy magával ragadó történelmi regényt ebben a témában, de egyértelműen a nehezebb utat választotta. Alig másfélszáz oldalas műve ebből kifolyólag iszonyatosan sűrűvé válik, amellyel viszonylag nehéz haladni, és amelybe viszonylag könnyű beleragadni. A szöveg ugyanis borzasztóan klausztrofób, cselekmény alig és csak általánosságban jeleníti meg a viking világot, ellenben nagyon is koncentrál a szereplők sokszor igencsak eltorzult érzelmeire. Folkví bár választhatna egy hagyományos életet (megismer egy derék férfit, aki számára ő sem közömbös), de erre képtelen, így marad az őrült rajongása testvére iránt.

 

„A vihar süvített fülében, gondolatai szertefutottak, nagy erőfeszítésébe telt a közeledő világvégére összpontosítania, mindenféle más bukkant fel zajosan, hogy lekösse, mintha egész zenekar játszott volna benne, lába ütemesen kocogtatta a talajt. Szabadjára engedte gondolatait, többek között azon töprengett, hogy az eső, amikor a fjordot éri, nem szurkálja-e ugrándozva a vizet, de, pontosan, ugrándozva szurkálja. A tél fenyegetést jelent. Én meg olyan vagyok, mint a tél, öreg és hatalmas. Felnézett a fára. A rügyei szinte rezegtek a szürkésfekete ég felé. Nem olyan, mintha a bükk a többi élőből szívna táplálékot – mintha szinte átszippantaná magába a nedveket és az életet a körülötte lévő fákból? A többi fa nemsokára kiszárad és elfonnyad, a bükk rügyei pedig kinyílnak.”

 

Ennek következtében a szöveg folyamatosan Áslákr körül forog, ráadásul úgy, hogy közben mindvégig ugrálunk az időben is, hogy hol a múltban, hol a jelenben, hol a jövőben járjunk. Ezt a szerző még azzal is megspékeli, hogy beemeli a skandináv mitológiát (a vikingek számára érthetetlen kereszténység még csak terjedőben), amely döntő fordulatot fog hozni a mű végén.

 

De ugyanilyen nehézkes és időben ide-oda ugráló a történet Áslákr szemszögéből megírt fele is, amelyben a már idősebb férfi lánya esküvője alkalmával emlékszik vissza a régmúltra, és arra az időszakra, amelyben döntenie kellett testvére és menyasszonya között.

 

Az elsőkönyves Maria Hesselager tehát roppant nehéz feladat elé állította magát ezzel a könyvvel, amely bár messze nem lett hibátlan, de cserében egy olyan nézőpontot tár elénk, amelyből még garantáltan nem figyelhettük meg a viking világot és az egyre inkább elburjánzó patologikus szerelmet.