Főkép

Az elmúlt század, sok egyéb mellett, a kényszerű menekülésé és a menekülteké volt, így természetesen minden ország és minden háború kitermelte a maga történeteit ebben a témakörben. A számtalan múlt századi háború közül a vietnámi is egy olyan volt, amelyet már rengeteg és rengetegféle feldolgozásban megismerhettünk, de az tény, hogy ezek többnyire nyugati szemszögből íródtak.

 

A vietnámi származású, ám gyerekkora óta Kanadában élő Kim Thúy visszaemlékezése, a ru több szempontból is különleges alkotás, legyen az a stílus, a szerkesztésmód, vagy az itt ábrázolt témák sokszínűsége. Az írónő különös életutat járt be, hiszen nincstelen menekültként olyan jól be tudott illeszkedni a számára tökéletesen ismeretlen észak-amerikai országba, hogy felnőttkorában előbb tolmácsként és fordítóként dolgozott, majd sikeres ügyvéd lett, végül aztán a férjével saját éttermet nyitottak. Az írással mindig is kacérkodó nő aztán egészen furcsa ajándékot kapott párjától a 40. születésnapjára, mégpedig azt, hogy egy hónapig nem kell dolgoznia, hanem azt csinálhat, amit szeretne. Thúy ezt a rövid időszakot pedig olyan jól felhasználta, hogy ekkor kezdte el írni a most bemutatandó könyvet, amely nem csak hazájában, de szerte a világon is sikert aratott.

 

A siker oka valahol a stílusban keresendő, amely egészen könnyed és légies, még annak ellenére is, hogy a kötetben szereplő témák sokszor egészen komorak. Az írónő kimondottan rövid fejezetekkel dolgozik (többnyire bő egyoldalasakkal, így a szükségképpen megjelenő rengeteg üres rész miatt inkább tűnik ez a kiadvány 150 oldalasnak, mint 214-nek), amelyek tovább fokozzák ezt a lebegő érzést, főleg úgy, hogy az egyes fejezetek közötti kapocs is általában szabad asszociációs képzettársításokból ered.

 

Ennek következtében folyamatosan ugrálunk térben és időben, azonban szó sincs arról, hogy ettől elveszne az olvasó a szövegben, hiszen egészen rövid idő alatt össze tudjuk rakni a szerző élettörténetét, amely egy dúsgazdag déli családban veszi kezdetét, hogy aztán az északiak győzelme után gyakorlatilag mindent elveszítsenek, majd jöjjön a menekülés és a menekülttábor, a beilleszkedés az új hazába, majd pedig a felnőttkori élet (többek között egy több évig tartó visszatérés egykori hazájába, valamint egy autista fiúról való gondoskodás).

 

Amit mindenképpen szeretnék kiemelni a szövegekkel kapcsolatban, az az, hogy a szerzőt sosem a düh motiválja (még akkor sem, ha lenne rá oka), hanem sokkal inkább a nyitottság és a megértés vágya, így például azt szeretné elképzelni, hogy miként érezhették magukat az őket a lakásukból kitúró északiak, akik velük ellentétben nem jártak iskolába, és így természetesen nem ismerhették meg a család tulajdonában lévő olyan „luxuscikkeket”, mint amilyen a melltartó.

 

Kim Thúy rövidke visszaemlékezése tehát egy jó stílusban megírt, emlékezetes alkotás, amely éppen eléggé egyedi és eredeti, hogy érdemes legyen elolvasni, de éppen annyira univerzális, hogy bárki bárhol a világon megértheti és átérezheti.