Aki Ollikainen: Pasztorál

A finn Aki Ollikainen néhány évvel ezelőtt valósággal berobbant hazája irodalmába, mégpedig azzal a kötettel (Éhségév), amelyet 2022-ben mi is kézbe vehettünk magyar nyelven. Bár közel sem tartottam tökéletesnek azt a rövidke regényt, mégis volt benne valami, ami miatt nem is lehetett kérdés, hogy olvasok-e még a szerzőtől, ha lehetőségem lesz rá.

 

A most megjelent Pasztorál Ollikainen harmadik kötete, amely az előzővel ellentétben nem a pokoli régmúltban, hanem napjainkban játszódik, mégpedig, ahogy a címből is sejthető, egy olyan környezetben, amelynél idillibbet még csak elképzelni is nehéz lenne. Valahol a kelet-finnországi vidéken járunk, közel a nyári napfordulóhoz. A táj gyönyörű, békés, élettel teli, látszólag maga az Édenkert. Azonban mégis történik több olyan dolog, amely garantáltan meg fogja rázni az olvasót.

 

A finn mindössze egy nap krónikáját tárja elénk, mely során gyors egymásutánban tekinthetünk be az itt élő, egymástól nagyon is különböző szereplők életébe. Bár Ollikainen viszonylag kevés szereplővel dolgozik (ami nem is csoda, hiszen egy szűk másfélszáz oldalas műről beszélünk), mégis gyakorlatilag a társadalom legtöbb rétege képviseli itt magát. Akad egy idős nagypapa, aki itt élte le egész életét, és bár még próbálja úgy tölteni napjait, ahogy korábban (halászással, ház körüli munkákkal), de már csak az számít neki igazán, hogy vigyázzon a demenciában örökre elmerült feleségére. Ugyanitt él az egyik lánya, aki testvérével ellentétben a vidéket választotta a várossal szemben, valamint az ő szívbeteg férje, aki úgy dönt, hogy amolyan utolsó férfias gesztusként kilövi az előző éjjel felbukkan farkast.

 

De van itt még két kamasz, akik még csak most ismerkednek a szerelemmel és egymással, egy, a vidéki idillben csalódott középkorú házaspár, valamint egy sokat megélt, egykori alkoholista férfi, aki ezen a gyönyörű helyen temeti el testvérét. A szerző nagyszerűen oldotta meg, hogy ezekben a kimondottan rövid (zömében két-három oldalas) fejezetekben is valamennyi karaktere életre kel, és hihetően mutat be egymástól igen eltérő élethelyzeteket.

 

„A farkas megtorpant, és a földön fekvő férfira bámult. A táj vibrált Esko ideghártyáján. Elhomályosult, majd élessé vált, aztán újra elhomályosult. Egy láthatatlan kéz tekergette a fényképezőgép objektívét. Végül minden élessé vált, és Esko tekintete találkozott a farkaséval. Nem látott benne sem szánalmat, sem gyűlöletet. Megvetést sem vett észre a szemében. Az állat egyszerűen csak furcsállva nézte a lényt, amely azt képzelte, hogy halhatatlan lélekkel rendelkezik. A farkas most a birkára emelte a tekintetét. Esko a tőre után tapogatott az övén, a hátára fordult. A hosszú kés beszorult a tokba, Esko pedig nem bírta előhúzni. Úgy érezte, elfogy az oxigén.”

 

Azonban a mű messze több ennél, hiszen az egyébként teljességgel realista cselekménybe többször is egészen váratlanul belép a misztikum (a keresztény vagy a skandináv hitvilág képében), amely lehetőséget ad a transzcendens értelmezésre, ugyanakkor az élénk színekkel ábrázolt természet, valamint az önmagukon túlmutató állatszereplők is új jelentésréteget adnak a műnek.

 

Azt kell mondanom, Ollikainen a maga rövidségében is igen összetett új, a pasztorál műfaját újszerűen értelmező alkotása már az előző kötettel ellentétben egy igazi érett munka, amelyre akár a remekmű jelzőt is nyugodt szívvel rá lehet aggatni. És mint ilyent, igazán vétek lenne kihagyni.