Főkép

Bizony csak ritkán fordul elő velem olyan, hogy nem csak az olvasás során, de később sem igazán tudom megmondani, hogy tulajdonképpen mit is olvastam. Bevallom őszintén, most éppen ebben a helyzetben vagyok, hiszen annyira furcsa és zavarba ejtő volt a főleg költőként és műfordítóként ismert Fenyvesi Orsolya első prózai kötete, A ​minótaurosz és én, hogy a gondolataim még most is csaponganak.

 

Egy egészen különös világba csöppenünk a vékonyka mű első oldalain, hiszen a főszereplőnk, Orsi egy bébi minótauroszt kap a szüleitől (mivel az általa kiszemelt griff éppen hiányzik), akire neki kell majd vigyáznia. A kislány először nem örül, hiszen kinek is tetszene egy bikafejű és embertestű lény, aki ráadásul mindig búskomor és még beszélni sem tud? Aztán persze idővel közelebb kerülnek egymáshoz, és közös kalandokat élnek át.

 

Természetesen adva lenne a logikus magyarázat, hogy ez a furcsa lény talán a pubertás kort jeleníti meg, hiszen gyermekkorunkban egyszer csak figyelmeztetés nélkül mellénk csapódik, és ha tetszik, ha nem, mellettünk marad, velünk együtt fejlődik, és nekünk kell kitalálni, hogy mit kezdjünk vele. De ebben a csodáktól és mindenféle különös teremtményektől hemzsegő világban (vannak itt boszorkányok, sárkányok és manók, és egyébként is, mindenki azzá változhat át, akivé csak akar) semmi sem ilyen egyszerű.

 

„Amikor anya sírt, Orsi elhatározta, hogy megpróbál varázsolni. Úgy tartották, varázsolni csak a felnőttek tudnak, de állítólag akadt, akinek már gyerekkorában sikerült létrehoznia valami maradandót. Hiszti, dührohamok, nagy sírások alkalmával el-elcseppent némi mágia – Orsi sem a fizikai erejével verte szét a házat hatéves korában, de a szülők igyekeztek eltussolni ezeket a baleseteket, és a Vigyázó is minden alkalommal megjelent, hogy emlékeztesse őket ígéretükre. Megóvjuk a gyerekeket – ismételtette el velük újra és újra. – Megóvjuk a gyerekeket. Nem kell tudniuk róla, hogy minden lehetséges.”

 

A szépen lassan cseperedő hősnőnk így sokszor csak téblábol ebben a (nehezen megmagyarázható) Maradás Törvényei által gúzsba kötött faluban, ahol zöldágra kell vergődnie a szüleivel, a barátnőjével, a helyi boszorkánnyal, na és persze a néha kedvére gyilkolászó minótaurosszal. És végül persze fel is kell nőnie.

 

Ahogy említettem, egy rendkívül furcsa és kiismerhetetlen alkotásról van szó, amely azonban véleményem szerint annyira túlzsúfolt ebben a formában, hogy az már kicsit sok. Még azt sem tudnám megmondani, hogy melyik korosztálynak tudnám ajánlani, hiszen egyes részei hamisítatatlan ifjúsági irodalom jeleit mutatják, míg mások inkább a zsánerét, aztán meg azt gondolom, hogy ez inkább egy igazi felnőtteknek való, szépirodalmi kötet. Abban azonban biztos vagyok, hogy ha egy igazán különleges könyvre vágysz, bármiféle fenntartások nélkül, akkor ez a kötet a tiéd lehet.