Főkép

Bizonyos értelemben az erdélyi írók aranykorát éljük, hiszen számtalan onnan származó író népszerű most nálunk (Bartis Attila, Tompa Andrea, Dragomán György stb), bizonyos értelemben meg mégsem, hiszen ennek ellenére is van több olyan erdélyi alkotó, aki bár már számos remek kötetet tett le az asztalra, ám így sem igazán került be a köztudatba. Egy ilyen szerző például az a Vincze Ferenc, aki az év egyik legkellemesebb meglepetésével szolgált a nemrég újra kiadott Desertum című művével

 

Ez az alig 200 oldalas kötet elsősorban azért emlékezetes, mert egyértelműen az áradó történetmesélés valódi diadala, és bizony elég régen olvastam már olyan könyvet, amely ennyire sodró lendületű lett volna. Pedig a témája alapján akár lehetne kissé elcsépelt is, hiszen ezekben a novellákban több unoka eleveníti fel nagyapjával kapcsolatos emlékeit.

 

„Tudod, néha elég nehéz ezekkel a történetekkel. Bármit csinálsz, megmaradnak, hiába is akarsz, nem tudsz szabadulni tőlük. Tehetsz úgy, mintha nem lennének, de még a legapróbb mozdulataidban is visszaköszönnek. És ha néha sikerül megfeledkezned róluk, minduntalan visszatérnek, én már csak tudom. Ugyanaz a történet kísért egész életemben. És nem lehet letenni, nem lehet félreállni, nem tehetek úgy, mintha nem lenne. És addig jó, míg magad is a történet része vagy, hiszen utána már csak meséled őket. Sóvárogsz, hogy alakítsd őket, hogy folytasd, amit valaki elkezdett.”

 

Ezekben a történetekben gyakorlatilag minden jó, legyen az a tempó, a nyelvezet, a karakterek, vagy éppen a narratív ív. És ami külön kiemelendő: gyakorlatilag mind egy egyenletesen magas és hullámvölgyeket teljességgel nélkülöző színvonalon íródott. Már csak ezért is érdemes lenne elolvasni ezt a kötetet, ám ami sokkal mélyebbé teszi ezt az alkotást, az az egyes történetek közötti átjárhatóság, valamint a bennük szereplő témák fajsúlyossága. Vincze ugyanis írjon bár hamisítatlan erdélyi (magyar, román, cigány, szász vagy éppen örmény) nagyapákról és unokákról, az egyes karakterek és történetszálak összeilleszthetőek, át- és újraértelmezhetőek, megerősítve a közös motívumokat: legyen az a háború, a szerelem, a szeretet vagy éppen az árulás. Ebben a kötetben ugyanis közel sem minden nagypapa szerethető (sőt!), így viszont alkalom nyílik arról beszélni, hogy milyen történeteket akarunk tovább adni a következő nemzedéknek és miért, és arról, hogy ezekkel a történetekkel vajon mit tud kezdeni a következő generáció.

 

„Csak a jól bejáratott és kitalált történeteket szajkózták. Nagyapám is, a másik nagyapám és apám is. Ami érdekelne, arról nem beszéltek. Habár ki tudja, hogy ez után a történet után érdekelt volna-e még bármi. Mert az embernek vannak határai, hogy mit bír és mit nem. És nem bírom sokáig az értelmetlen történeteket, melyeknek se elejük, se végük, pláne közepük nincs.”

 

A Desertum tehát egyszerre élvezetes, mély, sokrétű és szerethető, azonban mégis csak alig néhányan hallottak róla. Ne hagyjuk, hogy az első kiadáshoz hasonlóan ismét feledésbe merüljön. Kár lenne érte.