Főkép

Azt hiszem, azzal mindenki egyetérthet, hogy az utóbbi időkben nem éppen a mozi fénykorát éljük, de az elmúlt egy évben még így is belefuthattunk olyan zseniális alkotásokba, mint az Oppenheimer vagy éppen a Szegény párák. Ez utóbbinak a sikere már csak azért is fontos, mert ha nem lett volna a négy Oscar és nem imádják annyian szerte a világon, akkor minden bizonnyal esélyünk sem lett volna arra, hogy magyarul is kézbe vehessük a közelmúlt skót irodalmának egyik ékkövét, az ugyanezzel a címmel megjelent alkotást Alasdair Gray tollából.

 

Az teljességgel érthetetlen, hogy miért nem jelent meg még semmi korábban Graytől, hiszen a néhány évvel ezelőtt elhunyt szerző Skóciában (és természetesen az angolul beszélők körében) egy óriási népszerűségnek örvendő és ráadásul kritikailag is igen elismert alkotó volt, akinek minden egyes könyve eseményszámba ment. De azért ne fanyalogjunk, hiszen rögtön a főművét vehetjük kézbe. És hogy milyen a filmhez képest? A cselekmény java részét tekintve ugyanolyan, ugyanakkor természetesen jóval mélyebb és részletgazdagabb, mint a mozgóképes verziója.

 

„Az alábbi történet egy 1911-ben elhunyt tisztiorvos életpályájának korai szakaszáról készült önéletrajzi beszámoló, ám azon olvasók, akik nem hallottak még a skót orvostudomány 19. század végi merész kísérleteiről hírhedtté vált korszakáról, könnyen összetéveszthetik egy hátborzongató rémregénnyel.”

 

Gray a '90-es igen népszerű talált kézirat formájában tálalta a történetet, így a szöveg eleje azzal foglalkozik, ahogy a szerző egy barátja ráakad a gazdátlanul kallódó és csak egyetlen példányban létező műre, amelyet aztán maga Gray rendez sajtó alá, mégpedig úgy, hogy az a lehető leghűbb legyen az eredetihez. Maga a regény ennek következtében dr. Archibald McCandless munkája, aki élete végén egy amolyan visszaemlékezés-félében meséli el megismerkedését nem mindennapi feleségével. Aki látta a filmet, az pontosan tudja, hogy a derék doktor egy jószívű, ám kissé tesze-tosza alak, aki belefut a torz, magának való, ám zseniális kollégába, Godwin Baxterbe, aki hamarosan feltárja előtte szörnyű-csodálatos titkát: egy terhes, vízbe fúlt nő fejébe beültette a még meg sem született gyermeke agyát, hogy aztán életre keltve magához vegye és felnevelje az eleinte gyermekként viselkedő, ám roppant gyorsan fejlődő teremtést.

 

A mű eleje elég pontosan illeszkedik a film történéseihez, így hamarosan megjelenik a gonosz csábító, Duncan Wedderburn, aki elszökteti Bellát, aki az utazás végére igazi felnőtt nővé válik. De ebben az alkotásban nem a sokszor igazán meglepő fordulatokat vevő történet a legfontosabb, hanem például az, ahogy Gray képes a stílusokat váltogatni (nem elég, hogy természetesen a szereplőknek külön, jól felismerhető hangjuk van, de akad itt élőbeszéd, levél, napló, különböző szövegek átiratai, versek és újságcikkek is), vagy amilyen okosan bemutatja az olyan fontos társadalmi kérdéseket, mint a nők helyzete a nyugati világban, vagy a kapitalizmus árnyoldalait.

 

Azonban főleg az egyébként gyönyörűen illusztrált kötet vége felé számtalan olyan dologgal is találkozhatunk, amely a filmből kimaradt, így a szerző egyebek mellett csavar még egyet a talált kézirat szüzséjén, illetve jócskán továbbviszi Bella életének történetét a 20. századba.

 

Ritka az olyan mű, amely egyszerre tud bölcs, vicces és megrázó lenni, de Gray alkotása ilyen. Azt hiszem, a film miatt a (megérdemelt) sikere garantált, ám aki még gondolkozna azon, hogy elolvassa-e, az ne habozzon, a Szegény párák papíron is kimondottan élvezetes.