Főkép

A Dalai Láma macskája sorozat 4. kötete ez. Olvasható a korábbiak ismerete nélkül is, az író odafigyelt, hogy röviden elmagyarázza az előzményeket, ahol szükségesnek érezte. De azért sorrendben az igazi olvasni, így látjuk, mint változik a címszereplő DLM és a körötte élő emberek élete.

 

Márpedig változik, sőt, múlik, s épp ez a kötet központi témája. Az idősödés és az elmúlás. Messze nem csak erről szól, hát még egy asztrológus meg egy festő is felbukkan benne, s mindkettő viszonylatában olvashatunk valamit a buddhizmusról. De a regény elején a macsekot elviszik az állatorvoshoz, aki megállapítja, hogy bizony, öregszik, az állapota romlására lehet számítani, és így tovább. Amit persze a meglehetős öntudattal rendelkező szőrös négylábú igen rosszul fogad. S természetesen a dalai lámától és a többi, körülötte élő hivatásos ill. „csak úgy mellékesen” bölcs embertől is kap segítséget, hogy szembenézzen mindezzel. Jóval tovább is megy a könyv tanítása annál, hogy tessék szépen pozitívan gondolkodni, és akkor majd minden sima lesz. Mélységes együttérzéssel és szeretettel bár, de akkor is szembesíti az olvasót azzal, hogy rá is ez vár.

 

Aztán hogy ki mit hisz el a tibeti buddhista tanításokból, magánügy, egyéni megítélés kérdése, de azt gondolom, ez a könyv a teljesen más meggyőződésüeknek is segít az öregedés és halál gondolatával – s ami még lényegesebb, megélésével megbirkózni. Nyilván a tibeti buddhizmusnak vannak gyakorlatai, rituáléi, mantrái, egyéb eszközei, melyek praktikusan segítenek mindebben. Végeredményben, mondják, a meditáció a halálra készít fel. És vannak, mondjuk így, hiedelmeik arról, hogy mi vár a lélekre, ha elhagyja fizikai testét. Anélkül, hogy előbbieket gyakorolnánk és utóbbiakat elhinnénk, vajon marad-e még bármi, amit ez a könyv ad? Meggyőződésem, hogy igen: új gondolatokat, nézőpontokat, még akár valamiféle megbékélést is. Ismét: az olvasón múlik, mihez kezd azzal, amit innen kap.

 

De biztos vagyok benne, hogy a legtöbb magyar embernek, aki közelít élete végéhez, ill. már túl van az aktív évein, nagyon is inspiráló és segítő élmény lehet a fent említett festőről olvasni, aki tényleg vénségére merül el istenigazából a művészetben. Nyilván erről is sokat hallani manapság, hogy idős korban igyekezzünk elfoglalni magunkat valamivel, hogy a tudatunk és a testünk friss maradjon, amennyire és ameddig csak lehet. De milyen más, ha mindezt egy jó példa is alátámasztja – legyen bár kitalált, képzeletbeli történet része. Michie, ha nem is a világ legjobb írója, tudja, hogy kell használni az írói eszközöket, de ezeket elsősorban azzal a céllal alkalmazza, hogy olvasóját segítse, és uram bocsá szórakoztassa. És ez esetemben maradéktalanul sikerül is neki.

 

Emellett ez a könyv hozott számomra nem egy új gondolatot pl. a karma kapcsán is. A rossz karmáról, a „magunknak okoztuk a bajt” felfogásról, ok és okozat ilyen szintű összefonódásáról sokat olvashattunk már, ám arról ritkábban van szó, hogy amikor valami jó történik velünk (legyen bár nem több, mint hogy elgyönyörködünk a naplemente vagy egy szép virág látványában, és jobban érezzük magunkat ettől), az a felhalmozott pozitív karmánk eredménye. A buddhizmus szemlátomást igen pragmatikus, gyakorlatias hozzáállást képvisel, de ebből a könyvből is kitűnik, hogy nem mindegy, milyen elmével, milyen szándékkal tesszük, bármi legyen is az, amit teszünk.

 

Annyit még, hogy miközben az egyes szereplők életének alakulását figyeljük, és bizony történnek tragédiák, feldolgozandó, megoldandó dolgok, valahogy a főszereplő macska mintha, ha nem is háttérbe szorulna, de ritkábban kalandozik el, úgy a megélt életében, mint az önmagáról való mesélésben. A kor nála szemlátomást némi lehiggadással jár, s persze minden egyes róla szóló könyvben egyre bölcsebbé és bölcsebbé is válik. Kívánom, hogy minden olvasójával hasonlóképp történjen.

S minthogy a regény egy-két szálon megágyaz a folytatásnak, várom azt is.