Főkép

Mivel rendszeresen olvasok angol nyelvű irodalmi ajánlókat, már egy ideje összeállítottam magamban egy listát azokról a szerzőkről, akik rendszerint remek kritikákat szoktak kapni, de eddig egyetlen könyvük sem jelent meg magyarul. Ezen a listán pedig igen előkelő helyen szerepelt az az Ogava Jóko, akinek az első magyar nyelvű kötete végül éppen az idei nyáron jelent meg.

 

A japán Ogaváról tudni érdemes, hogy nem csak a hazájában, de világszerte is kimondottan népszerű alkotó, aki már számtalan témában és műfajban is írt sikeres kötetet. Nálunk A házvezetőnő és a professzor című regényével mutatkozik be, amelyben randevút ad egymásnak mondjuk az 50 első randi és a Memento némi cukorsziruppal nyakon öntve.

 

A bő háromszáz oldalas kötet három különös ember életre szóló barátságáról szól, akik származzanak bár nagyon más helyről, közös bennük az elfogadás és a végtelen szeretet a másik iránt. Egyfelől adva van nekünk egy 28 éves egyedülálló anyuka, aki egy nagy cégnél áll alkalmazásában, mint amolyan kikölcsönözhető házvezetőnő, másfelől pedig egy, a hatvanas éveiben járó matematikaprofesszor, aki már egy majd' két évtizeddel korábban elszenvedett autóbaleset következményeként elveszítette rövidtávú memóriáját, így képtelen bármire emlékezni, ami egy rövid, 80 perces időszakon kívülre esik. Mivel a férfi természetesen képtelen az önálló életre, sógornője felfogadja számára az elbeszélőnket, aki a kezdeti nehézségeket leküzdve igen közel kerül az apja korabeli férfihoz, különösen akkor, amikor magával viszi tízéves kisfiát is.

 

„A tegnapi énje a feledés mélyébe zuhant, és fájdalmasan vette tudomásul, hogy nincs visszaút. Valamiért soha nem tudatosult bennem, hogy a Professzor minden reggel, az ágyon ülve, egyedül ébredt erre a kegyetlen kinyilatkoztatásra, amire egy cetli emlékeztette.”

 

Ogava a „japán iskolában” jól megszokott módon csak kimondottan lassan és visszafogottan építkezik, és kerül mindenféle harsányságot a leírások során. De természetesen így is eléri, hogy ez a három alak gyorsan közel kerüljön az olvasókhoz, hiszen küzdjenek bár mind a saját problémáikkal is, de hamar rájönnek, hogy igazán akkor lehetnek boldogok, ha egymást segítik. Ebből is kifolyóan – történjenek bár néha szomorú események is – mindannyian az élet pozitív oldalát testesítik meg, amely segít abban, hogy az olvasó amolyan szép, „léleksimogató” alkotásként élje meg ezt a történetet, de amely egyben azt is eredményezi, hogy a kötetnek egyszerűen esélye sincs mélyebbre menni az emberi kapcsolatok ábrázolásában. Így marad számunkra egyfajta „szépirodalom light”, amit könnyű megszeretni, de amelyet könnyű elfelejteni is.

 

Ogava szeretettel, baseballal és matematikával teli regényét ezért elsősorban azoknak tudnám ajánlani, akik egy szépirodalmi alkotásban a jó hangulatot, a szép színeket és a szerethetőséget tartják a legtöbbre.