Főkép

Az idei év egyik kellemes meglepetése volt az izlandi Auður Ava Ólafsdóttir sokszorosan díjnyertes regénye, a Hegek, amely a maga végtelen egyszerűségével és bölcsességével igazán emlékezetes kötetnek bizonyult. És mivel nemrég érkezett az írónő legújabb alkotása, biztos voltam benne, hogy nekem ezt el kell olvasnom.

 

A korábbi művel ellentétben Az ​igazság a fényről korántsem ilyen egyszerű felépítésű, hiszen ezen az alig 160 oldalon egyszerre kapnak helyet a hétköznapi élet eseményei, személyes emlékek, memoárok és tudományos értekezések, filozófiai eszmefuttatások és versek is. De hogy miről is szól tulajdonképpen? Az elbeszélőnk, Dya már jó ideje bábaként dolgozik, ahogy tették ezt felmenői is több generáción keresztül. Mindössze egy éve halt meg a hozzá nagyon is közel álló nagynénje, akinek megörökölte nem csak a lakását és a bútorait, de azokat a feljegyzéseket is, amelyekkel egész életében foglalkozott.

 

A szürke, kimondottan átlagos életet élő Dya pedig úgy érzi, hogy eljött az idő arra, hogy megtudja, mit is tartalmaznak ezek a papírok. Az idős, grafomán nagynéni írásai azonban meglehetősen kuszák, amelyek többek között csapongó módon számolnak be az emberi élet értelmének kereséséről, a bábák munkájáról az elmúlt egy  évszázad során, az emberek és állatok közötti különbségekről és még sok más egyébről is.

 

„Ugyan csak nagyon ritkán, de azért előfordult, hogy a nénikém interjúalanyai szép téli időben keltek útra, ami maga volt a remény: elolvadt a hó, és a Napnál ragyogóbb fényt láttak kigyúlni az éjszakai égbolton. Ilyen útja volt a dédnagyanyámnak is 1922 januárjában, amikor ő maga a nyolcadik gyerekét várta. Miután világra segített egy csecsemőt, fagyott hó, szélcsend és a csillagos ég kísérte hazáig. A naplóbejegyzésében mindez ezernyi apró, ragyogó égi tükörként jelent meg az izzó napkorong alatt. Hazacsúszkáltam a csonthavon, írja, majd ragyogó kristályokat említ, amik visszaverik a téli napok halvány fényét. Ezen a ponton elgondolkodik, hogy az ember vajon csillagból van-e. A bejegyzés utolsó mondata pedig: Aznap este egészséges kislánynak adtam életet.

–Az voltam én – vágta rá a nénikém.”

 

Ólafsdóttir érezhetően egy metaszöveget kívánt létrehozni a művével, amely egyszerre idézi meg az idős asszony munkáit, és próbálja meg valamilyen szinten megválaszolni az ott felvetett kérdéseket, hogy közben maga is olyan kusza-megfoghatatlanná váljon, mint azok a dobozban talált szövegek.

 

Ha ebből a szempontból nézném, akkor akár sikeresnek is mondhatnám ezt a regényt, hiszen tökéletesen megidézi azt a rengeteg fontos témába belekapó, ám végül semmit ki nem fejtő alkotást, amit az idős rokon írt, de sajnos maga a regény nem igazán működik. Ennek a fő oka éppen az a szétszórtság, amely jellemezte azt a szöveget. Egyszer belekapunk Dya életének pár hétköznapi eseményébe, majd jön mondjuk egy anekdota a nagynéniről vagy a dédnagymamáról, aztán egy dallista a szülő nők számára, majd pár nem túl kifejtett gondolat a klímaváltozásról, hogy aztán érkezzen még pár falvédőkre való bölcsesség az élet értelméről. Főleg ez utóbbiakért nagy kár, hiszen ezek a gondolatok többnyire iszonyatosan laposak.

 

Azt hiszem, hogy ezek után nem túl meglepő, ha azt írom, hogy ez az új mű nagyon messze esik az általam is kedvelt Hegek színvonalától, így elsősorban azoknak ajánlom, akik érdeklődnek Izland iránt, na meg azoknak, akik kedvelik az olyan szövegeket, amelyek rengeteg különféle témákból épülnek fel.