Jacobo Bergareche: Tökéletes napok

Azt, hogy a művészetek között milyen mély összefonódások és kapcsolatok is lehetnek, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy rövid időn belül két alkotással is találkoztam, amely a Tökéletes napok címmel jelent meg. Az első egy film volt Wim Wenders rendezésében, melynek hőse, egy tokiói takarító igyekszik úgy élni, hogy minden napja tökéletes legyen, a második pedig egy kisregény a spanyol Jacobo Bergareche tollából, melyben azonban inkább az dominál, hogy milyen nehéz elérni, hogy akár csak egyetlen napunk is tökéletes legyen.

 

Ez a bő 200 oldalas alkotás tulajdonképpen egy rendhagyó levélregény, melynek írója, Luis éppen egy válságot él át: bár 17 éve házas és viszonylag jó kapcsolatban van a feleségével, az elmúlt két évét mégis az dobta fel, amikor egy amerikai konferenciára érkezve három, illetve négy napot tölthetett egy szintén házas mexikói nővel, akivel azonban az év többi részében nem tartotta a kapcsolatot. Azonban a nő egy rövid üzenetben szakít vele, így ugrik az a három-négy előre elképzelt tökéletes nap, és a férfi hogy eltöltse valamivel az időt, benéz a helyi levéltárba, ahol belefut William Faulkner szeretőjével folytatott levelezésébe, amelyet olvasva elindul benne valami.

 

„Lehet az embernek több élete, de egyszerre csak egyben lehet jelen, és csak akkor döbben rá, hogy van már neki egy, amikor hirtelen belecsöppen egy másikba, ami az övé lehetett volna."

 

Luis ennek hatására előbb egykori szeretőjének ír levelet, amelyben összefoglalja alig egy hétig tartó kapcsolatukat, és a Faulkner-levelek hatására képregényes és írott formában is elmeséli azt az egy közös napjukat, amelyet tökéletesnek tart. Az egyébként újságíróként dolgozó férfi itt azt mutatja be, hogy milyen kevés is kell ahhoz, hogy egy napunk tökéletes legyen, ám mégis milyen ritka az, amikor egy egész napot annak tarthatunk. Ebben a részben külön-külön és egymásra montírozódva is szerepel saját, illetve a Nobel-díjas író tökéletes napja, amelyek éppen amiatt gyönyörűek, mert mulandók.

 

Aztán a következő levél már a szeretőről mit sem tudó feleségének megy, akinek előbb a házasságuk lassú kihűléséről mesél, majd arra keresi a választ, hogy nekik vajon volt-e igazi tökéletes napjuk, illetve arra, hogy mihez kezdhetnének egymással ezután?

 

Bergareche stílusa kimondottan érdekes, ugyanis hosszan kígyózó mondataiban egyszerre tud giccses, megható és önreflexív lenni, és a vékonyka cselekménybe becsempészni esszébetéteket az idő múlásáról, a boldogságról vagy a szerelemről. A Tökéletes napok ennél fogva bár egy igazán különleges kötet, de mégsem igazán tudott közel kerülni hozzám, viszont akit érdekel a levélregény műfaja, vagy aki szereti, ha vegyül egymással az esszé és a szépirodalom, annak érdemes lehet egy próbát tennie a spanyol szerző kötetével.