Főkép

Mindössze néhány héttel ezelőtt keseregtem azon, hogy mennyire kiveszőfélben vannak azok az alkotások, amelyek az életet igazán realista módon kívánják bemutatni, erre fel, ahogy ilyenkor lenni szokott, természetesen ismét csak belefutottam egy ilyenbe. A ghánai származású brit Caleb Azumah Nelson azonban egy olyan művet alkotott meg a Kis világokkal, amelyben a realizmus mellett ott lüktet még a zeneiség, a költőiség és az áradó érzelmek. Létrehozva ezzel az idei év egyik legsodróbb lendületű regényét.

 

Ez az alig háromszáz oldalas kötet a felszínen egy fiatal srác felnövéstörténete, akinek előbb tisztáznia kell magában, hogy honnan is jött, ahhoz hogy tudhassa, hová is tart. A történet fonalát ott vesszük fel, amikor a 18 éves, ghánai felmenőkkel rendelkező Stephen éppen befejezi a középiskolát, és előtte áll kamaszkora utolsó nyara, amit bulizással és zenéléssel szeretne eltölteni, és közben persze az is jó lenne, ha rájönne, mit is akar  kezdeni gyerekkori barátnőjével, Dellel. Stephen elbeszélése sodró lendületű és életteli, és az általa elmesélt bulik, strandolások és zenélések is magukkal ragadók, ám lassacskán körvonalazódnak a mélyben a neuralgikus pontok is: az ekkorra már viszonylag jómódban élő édesapja, aki fiatalon, szinte nincstelenként érkezett Angliába és akinek emiatt kimaradt az átmenet a kamasz- és felnőttkor között, képtelen elfogadni azt, hogy fiának ennyi idősen még ne legyen határozott életcélja, és ami talán még ennél is rosszabb, képtelen erről, vagy a múltjáról beszélni. Ezen még az sem segít, hogy az anya-fiú kapcsolat viszont szinte tökéletes, és a nő folyamatosan mesél saját afrikai emlékeiről. 

 

"Amikor utoljára jártunk Ghánában, tizennégy éves koromban, jóval azután, hogy a szüleim elvesztették a szüleiket, anyám meg a fivérei és nővérei összegyűltek a családjuk konyhájában West Legonban, Accra külvárosában. Főzni kezdtek, miközben a háttérben A. B. Crentsil szólt, azok az édes és melankolikus dalok; a zenét a beszélgetésük és nevetgélésük festette alá. Amikor betévedtem oda, úgy éreztem, zavarok, de a nénikéim és bácsikám nem zökkentek ki, tovább tanakodtak az egyik unokatestvér sorsáról, akinek felesége a magánnyomozókat megszégyenítve megtudta, hogy a férje, a szóban forgó rokon, szeretőt tart egy másik városban, Kumasiban. Anyám leültetett maga mellé egy műanyag székre, és munkába állított, a fokhagyma lila héját kellett lehámoznom, hogy feltáruljon a kemény, fehér húsa, közben a nénikéim és bácsikáim szinte hitetlenkedve nevettek a férf i helyzetén, a történet egyre nagyobbra dagadt, míg végül a férfinak több családja lett, Kumasiban, Temában, Cape Coaston, és hetente kétszer eljárt a Volta régióba is, és addig-addig szőtték a történetet, hogy végül összerogyott az abszurditás súlya alatt, és képtelenek voltunk ellenállni a nevetésnek. Aztán csend zuhant ránk, csak a hagyma sistergése hallatszott az edényből, a kés tompa koppanása a vágódeszkán. A többiek a gondolataikba merültek, visszaemlékeztek rá, amikor gyerekként ők csinálták ezt az anyjuk, nénikéik és bácsikáik között, hallgatták a meséket, valaki talán kérte, hogy hangosítsák fel a zenét, lazán ide-oda lépegettek, a zene mindig ellenállhatatlan. Vajon emlékeznek majd ezekre a pillanatokra, amikor csillapították az éhségüket, hiszen hogyan felejthetnének?"

 

Aztán, ahogy nem jön össze az egyetemista lét, és a fiú kénytelen egy konyhán elhelyezkedni, kitör a konfliktus, ami az egész család egységét fenyegeti. Stephen viszont még mindig csak sodródik, és képtelen eldönteni, hogy zenélni akar vagy éppen minőségi szakáccsá válni, mint ahogy azt sem tudja, hogy mihez kezdjen afrikai származásával, amely minden szinten meghatározza őt. Azumah Nelson minden sorában ott lüktet az afrikai életérzés, a szereplők folyamatosan tánccal és zenével fejezik ki magukat (így természetesen részletes tracklisteket kapunk a legkülönfélébb műfajokból, de bőségesen találhatunk egzotikus recepteket is), és így természetesen ez a mű jóval érzelmesebb is, mint egy átlagos angol regény. Ez viszont nagyon is jól áll neki. A címben is szereplő kis világok ábrázolása (ezek a kis világok lehetnek helyek, emberek, általunk kedvelt tevékenységek, ahová az ember nyugodtan elvonulhat a világ zaja elől) pedig kimondottan bensőséges jeleneteket eredményez.

 

Engem azonnal megnyert magának a fiatal Azumah Nelson roppant eredeti regénye, amely kimondottan üde színfolt a kortárs brit irodalomban, és mint ilyen egyszerre szól a felnövésről, a családi és baráti kapcsolatokról, a származásról és az egyéni életcél megtalálásának fontosságáról. Csupa fontos téma, ráadásul rendkívül ügyesen tálalva. Éppen ezért bízom benne, hogy nem fog elsikkadni.