Főkép

A skandináv irodalom végtelen gazdagságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egy olyan szerző szállította az idei év (vagy mondhatnám úgy is, hogy az utóbbi idők) egyik legjobb énelbeszélős regényét, akiről korábban még csak nem is hallottam. Persze ez annak fényében nem is túl meglepő, hogy a finn Minna Rytisalo elég későn, túl a negyvenen, éppen a most bemutatandó kötetével robbant be hazája irodalmába, és így magától értetődően a Lempi az első magyarul megjelent műve.

 

Bár a címszereplő Lempi a regény központi alakja, ennek ellenére egyáltalán nem kap hangot a műben, amely egy rövid prológust és pár levelet követően (amelyekből megtudhatjuk, hogy a nő a II. világháború végén előbb eltűnt pár német katona társaságában, majd elhalálozott) három - nagyon is különféle motivációkkal rendelkező - elbeszélő monológja révén próbálja megragadni ennek a különleges nőnek a személyiségét.

 

Az első elbeszélő Viljami, Lempi férje, aki a háború után egykori katonaként egyáltalán nem igyekszik, hogy hazatérjen fogadott, illetve saját gyermekéhez, hiszen a levelekből már tudhatja, hogy imádott felesége elhunyt. Ezért napokig a tanyája közelében egy fa alatt heverészik, és megpróbálja a feltóduló emlékei révén az asszonyt visszamesélni az életbe. Ezekből az igencsak rövid és lírai emléktöredékekből egy gyönyörű, művelt és utánozhatatlan nő képe jelenik meg, aki otthagyta a közeli várost és a családja viszonylagos gazdagságát, hogy ezen a szép, ám isten háta mögötti helyjen éljen férjével. Viljami közben folyamatosan vádolja magát, hiszen ha nem hozza ide a nőt, vagy ha nem kell bevonulnia katonának és így magára hagynia az asszonyt, az minden bizonnyal még élhetne.

 

A második elbeszélőnk Elli, a cselédlány, és ha azt mondhatnánk, hogy a férj esetében a kritika nélküli imádat dominált, akkor itt a féktelen gyűlölet. Elli, aki egy végtelenül szegény és szeretet nélküli családba született, csak egyetlen kiutat lát maga előtt a sorsa jobbá tételére, mégpedig azt, hogy elcsábítja Viljamit. Ehhez azonban természetesen útban van az általa végtelenül lustának és semmirekellőnek ábrázolt Lempi. A fiatal lány monológja nagyjából fele-fele arányban tartalmaz emlékeket, illetve a háború utáni időszak történéseit, azokat a hónapokat, amikor Viljami végül mégis hazatér.

 

"Mire visszaértem a mocsárból az udvarunkba, a kezem ragadt, a mocsári szederrel megrakott markomban a legalul lévő szemek összenyomódtak a felsők súlya alatt. A tópart csendes volt. A szaunában nem volt senki. A deszkái melegeknek és szárazaknak tűntek. A tó vize meg sem rezdült, a felszíne sima maradt. A lepedők mozdulatlanul lógtak a kötélen. Az istállóban a tehén kérődzve feküdt, és felemelte a fejét, amikor benyitottam az ajtón. A macska az istálló felé lopakodott, a kutya hegyezni kezdte a fülét, amint meglátott. Megtorpantam az udvar ösvényén. Mi lesz, ha nekem el kell mennem kiképzésre, te meg itt maradsz. Mi lesz, ha már úton van a baba. A mocsári szeder cukros leve kicsorgott az ujjaim közül a lapos udvari kövekre, nedves cseppeket rajzolt ki a felületükre."

 

Az utolsó narrátorunk, Sisko, Lempi ikerhúga, aki immáron több évtizeddel az események után tekint vissza a múltba. Természetesen ennyi idő után az ő érzelmei már nem annyira élénkek, mint a két korábbi elbeszélőé, és így talán az sem meglepő, hogy nála inkább a saját története dominál, amelyet azonban kénytelen a nála talán jobb természetű ikertestvére szemszögéből is végiggondolni. Ezen a szálon is központi szerepet kap a szerelem, azonban itt talán még problémásabb, mint a korábbi kettőben. Ennek az oka pedig az, hogy a lány éppen egy, a hazájában állomásozó német tisztbe szeret bele. Ez pedig természetesen rengeteg bonyodalommal jár, és ezek után az élete sem lehet már olyan, mint korábban.

 

Igazán ritka az, hogy egy szerző három, ennyire eltérő hangot tudjon szerepeltetni a művében, amelyek mind-mind tökéletesen működőképesek és egyediek. Ezeken kívül számtalan olyan apró utalással találkozhatunk, amelyek a későbbiek folyamán jelentősen meg fogják változtatni az elképzeléseinket a történeteket illetően, és ezek az utalások megint csak olyan ügyesen vannak elhelyezve, amelyekkel csak igazán ritkán találkozhatunk. Úgyhogy, bár eddig nem kapott különösebb reklámot, de higgyétek el, hogy a finn Rytisalo első magyarul megjelenő alkotása egy igazi remekmű, amit vétek lenne kihagyni.