Philip K. Dick: Űrlottó
Írta: Galgóczi Tamás | 2024. 07. 19.
Sok év kihagyás után vettem kézbe Dick könyvet, köszönhetően egy akciós vásárlásnak a kiadó könyvheti standjánál. Ezt megelőzően többnyire képregények és pár fantasy szolgált olvasmányomul, kiegészítve a könyvespolcról véletlenszerűen leemelt újraolvasásokkal, amelyek egy része sajnálatos módon csalódást okozott. Mindezen háttérrel érhető módon kíváncsi voltam, mennyire fog tetszeni a könyv.
Amiről menet közben kiderült, hogy a szerző első, eredetileg 1955-ben megjelent regénye. Persze előtte már írt novellákat, szóval nem ezzel kezdte a mesterséget, de tagadhatatlan tény, az Űrlottó bizony eltér a későbbi műveitől. Ugyanis sokkal egyszerűbb a cselekmény, a nyelvezet, nincsenek benne elborult dolgok – de talán éppen ezért nyerte el tetszésemet.
Ugyan korai alkotás, de már feltűnik benne pár olyan téma, amelyek később is rendre felbukkannak Dicknél. Az emberiség 2203-ban két fő csoportból áll: a képzettekből és a képzetlenekből. Ez utóbbi csoport (vélhetően a hatmilliárdos népesség nagyobbik része) korlátozott jogokkal rendelkezik, és teljesen ki van szolgáltatva a nagyvállalatoknak, tagjai nem rendelkeznek szabadon önmagukkal. A képzettek sem járnak sokkal jobban, mivel modern kasztrendszerben, vagy inkább hűbéri viszonyrendszerben élnek, ahol hűségeskü révén kapcsolódnak a felettük állók felé (ez a szóbeli esküvés mindenféle jogi következménnyel jár). Helyzetük annyival jobb a képzetlenekénél, hogy esetükben főnökeiknek a törvényt figyelembe véve kell cselekedniük (például csak úgy nem küldhetik őket a halálba).
Első olvasatra ez eléggé kilátástalan világ, ahol az egyszerű ember csupán a személyi helyett használt sorskártyájában bízhat, hiszen a hatalmasok ellensúlyozására a legfőbb hatalom birtokosát, a Kvízmestert véletlenszerűen, sorshúzással döntik el. Érdekes elképzelés, de a jelek szerint ennek köszönhetően sikerül elejét venni a társadalmi elégedetlenségnek. Viszont az így kiválasztott Kvízmester sem örömködhet, mert az általa leváltott Kvízmester visszaszerezheti pozícióját, ha megorgyilkolja az utódját. A könyv cselekménye éppen egy ilyen hatalomátvételről szól, illetve a merényletről.
Mai szemmel persze pár műszaki elképzelés már a megmosolyogtató kategóriába tartozik, viszont van pár, ami még most is aktuális (például állandó állomás a Holdon), mert nem valósult meg. Érdekes volt androidról és robotokról olvasni, tudván, ezek az ötletek a későbbi írásokban miként formálódnak majd.
Nekem elsőre fura volt a két, egymással párhuzamosan futó cselekményszál. A másodikat, az űrutazást gyengébbnek, kidolgozatlanabbnak éreztem, mintha Dick nem tudta volna eldönteni, mit kezdjen vele. Természetesen ez sem öncélú, összefüggésben van az elsővel, csak messze nem kap akkora teret és figyelmet. Kár, mert ebben is vannak olyan ötletcsírák (miként viselkednek az emberek összezárva egy űrhajóban), amelyeket nyugodtan kifejthetett volna. Ehhez képest az orgyilkolás módja sokkal részletesebben kerül ismertetésre, és nem véletlen, hogy szerintem ez a legjobb része a regénynek. A csúcspont meg mondjuk az a jelenet, amikor a főszereplőnek szánt kisember, Ted Benteley tudta magához tér az adroid testében. Vagy amikor nekiáll panaszkodni, hogy nem a nagy cégek a rosszak, hanem az egész társadalom. De a katartikus befejezésen is érdemes elgondolkodni.
Érdekes Dick azon felvetése, hogy milyen veszélyeket rejt magában, ha rábízzuk magunkat egyetlen technológiára, hiszen ha olyasmivel találkozunk, amivel szemben hatástalan akkor ott állunk üres kézzel a világvégével farkasszemet nézve, és semmit sem tehetünk.
Pék Zoltán fordításának hála, teljes szépségükben olvashatjuk azokat a sorokat, amelyek sokkal költőiebbek, mint egy szimpla SF regény.
„A hold tönkrement, szétroncsolt pusztaság volt. Tátongó kráterek jelezték, ahol annak idején meteorok zúzták szét a mellékbolygó életét. Semmi nem mozdult, sem szél, sem por, sem élet. Wakeman akármerre nézett, csak törmeléket látott, zúzalékhalmokat a sziklákon és hasadékokban. A hold felszíne összeaszott és szétrepedezett. A bőrt, a húst könyörtelenül elmorzsolták az évmilliók, csak a koponya maradt, üres szemgödrök és tátongó száj. Wakeman egy halálfejen lépkedett óvatosan.”
Ezt a regényt főként azoknak ajánlom, akik még nem olvastak Dick regényt, mert így nem azonnal a mélyvízben találják magukat, hanem kellő időt kapnak a ráhangolódásra, ami a későbbi regények élvezetéhez szükséges.
Kapcsolódó írásaink: