Főkép

Újra és újra bebizonyosodik, hogy az élet és az irodalom ismétli egymást, ezúttal például úgy, hogy az idei eddigi legnagyobb hőhullám alkalmával sikerült belefutnom egy olyan kötetbe, amely egy jó 20 évvel ezelőtti horvátországi forróság idején játszódik. Az általam korábban nem ismert Olja Savičević debütáló regényéhez pedig kiválóan illik a forróság és az ezzel járó szétfolyó hangulat, hiszen tökéletesen rímel a hősnő, Dada lelkiállapotához is.

 

Bár a kortárs délszláv irodalom hemzseg a Jugoszlávia felbomlását követő háborúk borzalmaitól, jelen esetben a háború csak a háttérben, említés szintjén jelenik meg, ám ettől függetlenül az itt ábrázolt élet is maga a nihil. Ez az ezer apró darabra hulló (és így természetesen ennyi darabból is összeálló) történet azzal veszi kezdetét, hogy elbeszélők hosszú évek után visszatér gyermekkora helyszínére, a Telepre, de hogy pontosan miért, az elején még nem teljesen világos. Aztán ahogy nyomon követjük a mindennapjait, amelyek többnyire abból állnak, hogy néha-néha elkíséri gyógyszerfüggő édesanyját a közeli temetőbe, vagy többnyire céltalanul lófrál a pusztulófélben lévő épületek között, kezdünk ráébredni arra, hogy a fiatal lány célja minden bizonnyal az, hogy meg tudja, miért lett öngyilkos szeretett öccse, Danijel.

 

"Azért tértem vissza a Régi Telepre, mert választ kerestem egy kérdésre. Azokat a mondatokat kerestem, amelyeket az öcsém intézett valakihez, aki nem az anyánk volt, nem is a nővérem, és nem is én, hanem egy negyedik. Ez a keresés késztet arra, hogy járjam az utcákat, és minden követ megmozgassak. Az igazat megvallva, az utcákat járva és minden követ megmozgatva csupán annyit tudtam meg, hogy ezen a világon több a kavics, mint ahány kígyó és bogár kúszik-mászik alattuk."

 

Savičević meglehetősen érdekes stílusban ír, így a szövege hol szikár, minimalista, hol pedig meglepően lírai, és ahogy követik egymást ezek az–két oldalas emléktöredékek, felelevenedik előttünk egy olyan gyermekkor, amelyben a nyarak az utcára kicsapott gyerekek kőkemény, sokszor szinte bandaháborúba átcsapó játékaival teltek, és ahol nem lehettek más példaképek (ne feledjük el, hogy Gojko Mitic hazájában is járunk), mint a tv-ből ismert kovbojok és az indiánok.

 

Ezeknek az emléktöredékeknek egy része ezt a gyermekkort eleveníti fel, míg mások azt az időszakot, amikor Dada a családjától távol töltött. Aztán természetesen megjelennek a jelen szilánkjai is, amelyben a lány a telepre nemrég visszaköltözött, a szóbeszéd szerint homoszexuális, és szintén a szóbeszéd szerint pedofil, a fiatal Danijelhez azonban mindig is közel álló állatorvostól szeretné megtudni az igazat a testvérét illetően. Aztán hogy a történet még egy szintet kapjon, megjelenik itt egy stáb is, amely egy valódi westernt szeretne forgatni kovbojkkal és indiánokkal.

 

Bevallom őszintén, nem igazán került közel hozzám az Így távoznak a kovbojok, ami talán annak köszönhető leginkább, hogy maga a történet és a rejtély olyan sovány volt, ami nem bírta el ezt a 300 oldalt, még úgy sem, hogy maguk a leírások és az egyes karakterek működtek. Ettől függetlenül nem szeretnék senkit lebeszélni erről az alkotásról, hiszen nyelvi és szövegformálási szinten valóban egy egyedi műről van szó.