Főkép

Ahogy évről évre olvasom az újabbnál újabb megjelenéseket, egyre inkább feltűnik, hogy az a fajta vállaltan realista irodalom, amely elveti a fordulatos történetet és regényszerű elemeket, és amely csak arra koncentrál, hogy az életet olyan formában mutassa be, amilyen valójában - ha kell, unalmasan, ha kell, kegyetlenül -, egyre inkább eltűnőben van. Ez pedig, véleményem szerint, igen nagy kár. Éppen ezért örültem nagyon a kínai származású, ám már évtizedek óta Amerikában élő, többek között Nemzeti könyvdíjas és Faulkner-díjas Ha Jin legújabb kötetének, amely éppen ezt a kiveszőfélben lévő műfajt képviseli.

 

A szerzőt talán nem is kell annyira bemutatnom a nagyközönségnek, hiszen már jelent meg tőle sikeres regény (a Várakozás) idehaza is, és ahogy abban a műben, úgy (többek között) itt is a szerelem kerül a középpontba, ám ismét csak meglepő formában. A közel félezer oldalas regény elején a kínai kommunista párt üdvöskéje, az éppen Amerikában turnézó Jao Tian egy kint élő régi barátjától egy kis zsebpénzzel kecsegtető ajánlatot kap: pár ezer dollárért kellene fellépnie egy magánrendezvényen, ami csak néhány napos csúszást jelentene a hazatérésben. Jao, bár a felettese figyelmezteti, hogy nem kellene elfogadnia, mégis elcsábul, hiszen a pénz nagyúr, és ő tényleg nem akar disszidálni.

 

Aztán ahogy hazaérkezik, természetesen beüt a baj. Bár a férfi el tudna fogadni egy kisebb, szimbolikus büntetést, ez nem járható út, hiszen a feljebbvalók vele akarnak példát statuálni. Így a helyzet egyre fokozódik, egészen addig, amíg úgy tűnik, hogy büntetésként többé nem hagyhatja el az országot. Jao feleségével tökéletesen egyetértve ezt hazája vezető operaénekeseként nem akarja elfogadni, és mielőtt bevonnák az útlevelét, önkényesen kiutazik Amerikában élő barátjához, aki vállalja, hogy segít neki. Jao azt reméli, hamarosan rendeződni fog minden, hiszen amit tett, az nem főben járó bűn, és egy ilyen híres énekesre minden bizonnyal szüksége van hazájának. Azonban a párt nem enged, így kialakul egy igazi patthelyzet, amelyből már nem látszik kiút.

 

A férfi, mivel haza nem mehet (a családja viszont nem jöhet ki) kénytelen beilleszkedni az itteni életbe, amely természetesen gyökeresen eltér attól, amit otthon megszokott. Itt például a kínai emigránsokat leszámítva senki sem ismeri a nevét, így a megélhetése is sokkal nehezebbé válik. Emiatt kénytelen egyik napról a másikra élni, és elfogadni bármilyen kisebb-nagyobb felkérést, ami adódik. Aztán ahogy egy rossz döntést hoz, még ez az életmód is elúszni látszik, így kénytelen lesz a keze munkájából megélni. Egyfelől ez óriási szégyen az egykori sztár számára, ám másfelől a kényszerű költözés révén megismerhet egy olyan életformát, amelyről otthon fogalma sem lehetett. Bár hamar rájön, hogy itt sincs kolbászból a kerítés, de egészen lenyűgözi, hogy mekkora kincs is a szabadság, amely ebben az országban egy hozzá hasonló egyszerű bevándorlót is megillet, és amelyet Kínában még operasztárként sem élvezhetett.

 

Ha komótosan és a nagyobb fordulatokat mellőzve építi fel a cselekményt, amely ideje alatt hősünk eldöntheti, hogy mi fontosabb számára: a hírnév vagy a szabadság? a szeretett felesége vagy az új élete? Nagyon tetszett az, hogy a szerző mindvégig meg tudott maradni a realitások talaján, és nem ábrázolta a kínai életet horrorként, mint ahogy nem ábrázolta a nyugati világot sem paradicsomként. Ugyanígy igaz ez a szereplők érzelmi életére is, hiszen szép dolog a szerelem és a kötődés, ám a múló évek mindent átrendeznek.

 

Aki szereti a lassan csordogáló realista nagyregényeket, és aki szeretné megtudni, miként boldogul egy értelmes, szorgalmas és tehetséges kínai az Egyesült Államokban, az keresve sem találhatnak jobb kötetet, mint az Egy örökké tartó dal, amely az egyik legjobb kötet ebben a műfajban az elmúlt évekből.