Björn Natthiko Lindeblad • Caroline Bankler • Navid Modiri: Lehet, hogy tévedek

„A közgazdász, aki buddhista erdei szerzetesnek állt” – így a könyv alcíme, és ha az ember csak egy pici kis érdeklődést is mutat a buddhizmus iránt, bizonyára látott már hasonlót, de dögivel: nyugati figura ezért vagy azért úgy dönt, fejest ugrik a távol-keleti vallásba, eldob mindent, hogy megvilágosodjon, majd megírja / elmeséli, mire jött rá. Pusztán ezért el nem olvastam volna még egy könyvet, hanem a fülszöveg ezen része csak felkeltette az érdeklődésemet: „hogyan tér vissza Svédországba tizenhét év szerzetesi élet után – elveszetten, munka és pénz nélkül, egyenesen a depresszióba zuhanva”, ahogy emez is: „2018-ban Björnnél az ALS néven ismert, gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizálták, amelynek eredményeként 2022 januárjában eutanáziában halt meg szerettei körében”.

Egy dolog, hogy egy nyugati valószínűleg sosem fogja ugyanúgy átérezni és megérteni a buddhizmust, mint aki beleszületik abba a kultúrkörbe; az is egy dolog, hogy viszont egy nyugati jó eséllyel érthetőbben tud minderről beszélni egy másik nyugatinak – az viszont már tényleg érdekes, hogy mi történik azután. Ha nem is a halál után, de hogy valaki maga mögött hagyja mindezt, és vajon miért tesz így, és mire jut stb. Na, ez már nagyon is érdekelt!

Előrebocsátom, Björn Natthiko Lindeblad (a középső nevét a thai kolostorban kapta) nem azért hagyta maga mögött a sárgás-barnás szerzetesi köpenyt és az ennél részint sokkal színesebb, részint nagyon kevéssé változatos szerzetesi életet, mert kiábrándult mindebből. És, állítja, nem is a komoly, gyógyíthatatlan betegség miatt, melyet egy másik egzotikus tájon tett zarándoklat közben szedett össze. Hanem mert a belső hangja szólt neki, hogy ideje. Ugyanez a belső hang mondta neki kb. 26 éves korában, amikor épp fényes jövő elé néző, kimagasló tehetségű közgazdász volt, hogy ideje ezt abbahagyni, és elmenni szerzetesnek. Nyilván lehet ezzel viccelni, egyébként ő maga is végig remek humorról és emberi belátásról tesz tanúbizonyságot, ám a könyv végére érve talán a leginkább szkeptikus olvasó is úgy látja majd, hogy Björn esetében érdemes volt erre a belső hangra hallgatni.

Emberünk jobbára időrendben meséli el a történetét, az olvasási élmény rovására menő részletességtől tartózkodva, de annyit azért mindenról szólva, hogy az olvasó hitelesnek tudja elfogadni, amit leír – különösképp a levont következtetéseket, megélt bölcsességeket. A legnagyobb erénye ennek a könyvnek az embersége, az az őszinteség, amellyel Björn önmagáról, a különféle kolostorokban tapasztalt dolgokról ír. Hogy pl. hosszú időbe telt neki, hogy a hajnali meditációkon ne fejelje le a padlót (merthogy folyton elaludt), hogy milyen nehézségeket, kényelmetlenségeket okoztak a különféle szigorú előírások, szabályok az egyes kolostorokban (pl. hogy szerzetesként nem kérhetnek semmit, csak elfogadhatnak adományt, hogy egyes kolostorokban csak napi egyszer étkeztek és így tovább, a cölibátusról nem is szólva). S különösképp: hogy nem mondja azt, hogy mindazon ajándékokat, felismeréseket, melyekben része volt, csakis ilyen nehézségeket magunkra vállalva, szeretteinknek hátat fordítva, a világtól elzárt helyen élve érhetjük el. Ellenkezőleg. Végtelenül egyszerűen, érthetően, és a fentiek miatt hitelesnek hatóan mondja el, mire jutott. Nem állítja azt sem, hogy mindez egyszerű. Imádom pl. azt a részt, ahol leírja, hogy a nyugati világban is már jól ismert tanácsot, hogy „engedd el”, nem szabad olyannak mondani, aki épp ki van borulva.

De talán a legjobb része az egész könyvnek az, amire a címe utal. Ezt a mi kultúránkban, ahol még soha korábban nem volt ennyire véleménye mindenkinek mindenről, ahol soha ennyi önjelölt megmondóember nem rohangált vagy írogatott fórumokon, nyilván még annak is nagyon nehéz megértenie és magáévá tennie, akinek amúgy volt már pár pofonban része az élettől (istentől, sorstól, karmától, nevezd, ahogy akarod), és már dereng neki, hogy talán nem minden úgy van, ahogy ő látja. De Björn apróra elmagyarázza mindezt, azt is, hogy a gondolataink nem mi vagyunk, és saját magunknak ártunk a legjobban, ha csont nélkül elhiszünk mindent, amit a fejünkben hallunk, meg amit kitalálunk. Nyilván gyakorolni kell, és az egyik gyakorlat, amit javasol, épp ez: ha akármi eszedbe jut, mielőtt annak fényében (sötétjében) cselekednél, mondd ki magadban háromszor, hogy „lehet, hogy tévedek”.

Egyébként amilyen jól érthető és olvasmányos könyv ez, olyan kevés benne a gyakorlati rész. Björn leírja egyszer, hogyan kéne meditálni, az indulatkezelésre ill. dolgok (érzések, gondolatok, de akár bevásárlószatyrok) elengedésére is javasol egy gyakorlati módszert, meg mondjuk még amit a cím sugall, és ennyi. Nem írja elő, hogy minden hajnal ötkor jógázzál, hogy amikor a főnököd tahó, menj le alfába és lélegezz a térdkalácsod magassságából, meg semmi ilyesmit. Ellenben az egész könyv egy megannyi rosszon, szenvedésen és nehézségen keresztül megélt életet állít az olvasó elé példának. Ami elméletet, filozófiát, életvezetési tanácsot adna, azt az utolsó betűig igazolja az elmesélt életúttal. Nyilván miriádnyi dolog van, amiről nem szól, de ha te azt mondod, hogy van mondjuk öt ember az életedben, akiről tudsz annyit, mint amennyit Björnről megtudsz ebből a könyvből, akkor én azt mondom, te egy boldog és figyelmes ember vagy, és meghajlok előtted csak úgy, nem buddhizmusból.

Mert ez a könyv sem tesz buddhistává. És ahogy olvastam, itt-ott felderengtek előttem ennek a vonalnak az önellentmondásai is. Hogy pl. azért élnek a szerzetesek olyan szigorú szabályok szerint, hogy kénytelenek legyenek valóban mindent elengedni, miközben a szabályokat magukat nem engedik el. Vagy hogy Björn kő őszintén elmeséli, hogy úgy egyébként az, hogy szerzetesként végigkorzóztak a környező falvakban az alamizsnás tálkájukkal a nyakukban, és jöttek is a népek adni nekik, ami épp volt ételük, abban azért eléggé benne van az, hogy az említett népek jó karmát remélnek ezen cselekedeteikért. Azt sem kendőzi el, hogy bezzeg amikor az angol kolostorból mentek ki adománygyűjtő körútra, azonnal megkapták az arcukba, hogy „menjél inkább dolgozni, bazmeg” – vagy hogy aztán ugyanott valakitől azzal a szöveggel kaptak mégis ételt adományként (mondom, ők maguk nem kérhetnek!), hogy „Isle of Wight egy keresztény sziget, itt nem éhezhet senki”.

Aztán az is felmerül az emberben, hogy klassz ez az elengedés dolog, hogy rábízni magunkat a többi ember könyörületére, és nyilván jobban működik ez a távol-keleten, ahol a kultúra része, és maximális tisztelet övezi a szerzeteseket, pláne az erdeieket (még ha önös érdek is van ugye benne), de ha olyan világi életet élsz, mint a nagy többség, neadjisten még gyereked is van, akkor talán nem csak a társadalom, de a saját lelkiismereted is megszólhat, ha fogod magad és lelépsz szerzetesdit játszani. Ezzel kapcsolatban ez a könyv azt mutatta meg nekem, hogy a magam, ilyen-olyan nehézségekkel tarkított, Björnhöz képest csúful rossz karma-halmozó és mindenféle, szappanoperába illő kavarással teli életemben, s különösen a 17 évben, amit nem kolostorban, hanem apaként töltöttem, egész sor dologban ugyanarra jutottam, mint ő. Belekóstoltam magam is valamibe, aminek legalábbis a máza buddhista, csalódtam, ha nem is a tanításokban, de egyes emberekben feltétlenül, ill. megértettem, hogy valamit el kell engednem, mert ahogy a jó magyar mondás tartja, egy fenékkel nem lehet két lovat megülni. De az, hogy ilyen, eléggé eltérő életúttal is hasonló meglátásokra jutottunk, az valahogy jó érzéssel tölt el. Nyilván más meg úgy érezné, ha elolvasná a könyvet, hogy nettó baromság az egész, a csávó jódógában nem tudta már, micsinájjon, és különben is, még hogy eutanázia, hát miféle buddhista ez, és a többi.

Azért mégiscsak hasznosnak látnám, ha minél többen elolvasnák ezt a könyvet. De végig ám, bár a legjobb része a végén van. Egyrészt, mert ha néha folyik az ember könnye, az egészséges, az tényleg elengedés. Másrészt, mert ott beszél Björn a halálról, az apjáéról és a közelgő sajátjáról, és akármit gondoljon is az ember életről és halálról, amit itt olvashat, az megtörtént, megélt, valós. A szörnyű és gyógyíthatatlan betegség miatt Björn élete utolsó éveiben folyamatosan segítségre szorult, egyre kevesebb dolgot volt képes önmaga megtenni. Ám elhiszem neki (pl. mert leírja a kétségbeeséseit, a pánik és depresszió megannyi hullámát is), hogy végül meg tudott békélni a sorsával, és úgy menni a halál elébe, hogy az emberhez méltóbb volt, mint ahogy a legtöbben elpusztulunk. Nem is csak az, hogy a családja körében léphetett ki ebből a világból, de azzal az érzéssel, hogy megtette, ami tőle telt, hogy hálát tudott érezni mindenki iránt, akivel találkozott, és így tovább. A könyv utolsó fejezetei ragyognak, miközben mindannyiunk közös, elkerülhetetlen tragédiájáról szólnak. Ha nem hiszel is reinkarnációban, felsőbb hatalomban, akármiben, talán segít majd abban ez a könyv, hogy ha eljön az órád, felkészültebben és megbékéltebben legyél ott.