Főkép

A Frankfurti utas különös könyv. A világszerte ma is hallatlanul népszerű krimikirálynő, Agatha Christie legkevésbé ismert műve. Jubileumi iromány: annak idején, amikor 1970-ben megjelent, reklámkampányában kis csalással a 80 éves írónő nyolcvanadik könyvének kiáltották ki. Ráadásul furcsa kötet önmagában is: egyedül, társ nélkül áll az életműben, a műfaja – ahogyan az eredeti kiadás megnevezte – extravaganza, olyasféle kalandos, utópisztikus thriller, amilyet előtte még soha nem írt Agatha Christie és amilyen később sem született a tollából. Sokak szerint afféle mostohagyermek, „mintha nem is Christie írta volna”. Számomra azonban annak a jele, hogy kedvenc detektívregény-szerzőnőm mindig meg tudott újulni hosszú élete és sikeres írói pályafutása alatt.

 

Agatha Christie 1890-ben született, Viktória királynő uralkodása alatt. Kamaszévei és fiatalasszony-életének napjai a harsányabb edwardiánus korszakban és az Angliában is viharos és bohókás húszas években teltek, megszakítva az első világháborúval. Halhatatlan mesterdetektívjét, Hercule Poirot-t, a nagybajszú belgát harmincévesen teremtette meg, Miss Marple-t hét évvel később, szintén a húszas években. Akkor is nagy krimiszerzőként kellene rá emlékezni, ha itt be is fejezte volna írói pályáját. Amiért azonban igazán kedves számomra és sok lelkes olvasónak, hogy mindig, minden könyvében képes volt valami újat és izgalmasat mutatni. Nagy nyomozói mindig haladtak a korral: Miss Marple egyre megértőbb, rugalmasabb és gyakorlatiasabb lett, Poirot egyre jobban érdeklődött a lélektani indítékok iránt. A Christie-könyvekben szereplő rejtélyek a harmincas években egészen akrobatikus bonyolultsággal szövődtek (elég csak a Gyilkosság az Orient-expresszen, a Tíz kicsi néger vagy a Halál a Níluson megoldására gondolni), később nagy családtörténetek és kisvárosi mikroközösségeket boncolgató regényei születtek (mint a Mrs. McGinty meghalt vagy a Temetni veszélyes), s közben amolyan christie-s könnyedséggel és humorral meg tudta újítani a negyvenes évekre épp elavuló könnyed kalandkrimi műfaját is a vitathatatlanul szórakoztató, ugyanakkor keserű, háborús témáját mégis komolyan vevő N vagy M-mel.

 

Ám emellett még ezerféle dolgot kipróbált: bridzsjátszmához hasonlóan szerkesztette meg, felvonásokra osztotta, csupa emlékiratból állította össze, öt különböző narrátorral látta el, más krimiszerzők hőseinek parodizálására használta a könyveit. Áthágta az összes detektívregény-írói szabályt: írt gyerek- és öregkisasszony-gyilkosról, beszéltetett el gyilkossal nyomozást, s szőtt össze bűnszövetkezetről szóló szálat magánéleti gyilkossági történettel. Működő és remek hidegháborús thrillert tudott írni, az Úti célja ismeretlent, mivel képes volt a nagy nemzetközi összeesküvéseken egyet csavarni, s magánéleti rugókat építeni a könyvbeli csapdába. Az Örök éjben - 77 évesen... - tökéletes pszichokrimit alkotott, valamiképp Ruth Rendell és a többiek szellemében. Ezen kívül neki köszönhető az (egyik) első angol nyelvű történelmi krimi (az egyiptomi tárgyú És eljő a halál…) is, amely jó tíz évvel megelőzte Ellis Peters, a műfaj klasszikusának köteteit.

 

A Frankfurti utas is ilyen kísérlet volt, bár talán nem ennyire sikeres. Egy vonzó és különc főhős, Sir Stafford Nye, egy titokzatos és modern „dolgozó kémnő”, Mary Ann, valamint egy bájos, idős, ám cseppet sem szenilis öregkisasszony, Lady Matilda nyomoz a könyvben egy világméretű politikai összeesküvés után, amely talán nem is olyan fantasztikus, mint képzelnénk. Hiszen a mindig naiv és könnyen lelkesedő fiatalságot próbálja meg manipulálni a rend és a szabadság illúziójával, közben viszont tekintély és terror alkalmazásával. Vajon sikerrel jár-e az amatőr fiatalember, a hivatásos ügynök és a bölcs, idős hölgy nyomozása? Sikerül-e megtudni, mire készülnek a neonáci Siegfried-pártiak? Kiderül-e, ki vetett szemet a Benvo-terv titkos anyagaira, melyek segítségével megvalósulhatna a tökéletes tömegszuggesztió és tömegbefolyásolás? Ahogyan Christie írja előszavában: „Ez volna Anglia? Csakugyan ilyen Anglia? (…) Erősödik a félelem – a félelem attól, ami elkövetkezik. Nem is annyira a történtek miatt, inkább a mögöttük levő kiváltó okok miatt. (…) Ha a háttér képtelen, a történetnek el kell fogadnia ezt a hátteret. (…) Ott lesznek benne a mindennapok elképesztő tényei.”

 

A Frankfurti utas kissé más, mint a többi Christie-kötet. Megismerését azonban segíti, hogy egy zseniális fordító és gyakorlott Christie-búvár, Katona Tamás készítette el új magyar változatát. Az ő keze nyomán a könyv épp annyira emlékeztet Christie más műveire, amennyire kell, s épp annyira fura és önálló, amilyen kísérleti példány volt angolul is. Kissé félve vártam a regény új kiadását, ám rá kellett jönnöm, a remek új magyar szöveg élvezhetővé és megszerethetővé tette ezt a néhol talán naiv vagy lassú, máshol azonban izgalmas ötleteket tartalmazó kémregény-ritkaságot. Így ha elolvassuk a könyvet és tetszik, nem csak Agatha Christie-nek lehetünk hálásak, hanem egy kiváló fordítónak, Katona Tamásnak is.

 

A szerző életrajza

Kapcsolódó írások:

Hadnagy Róbert-Molnár Gabriella: Agatha Christie krimikalauz
Agatha Christie képregények
Interjú Mathew Prichard-dal, Agatha Christie unokájával – 2010. november