Főkép

Olyan érzésem volt olvasás közben, mint amikor Frodó és Samu Holtlápos botorkálásáról olvastam. Ez egy hosszúra nyúlt, szenvedéssel teli rész, amit csupán egyszer tudtam végigolvasni, aztán minden újraolvasáskor határozottan – és persze elítélhető módon – átugrottam ezeket a fejezeteket. Harc és kézzelfogható ellenség hiányában csupán egy rosszul megszervezett, alapjaiban elfuserált kirándulásnak gondoltam, ami csak azoknak lehet érdekes, akik élvezik a szenvedést. A többiek pedig lapozzanak, hiszen Tolkien bőven írt harcról és más, sokkal izgalmasabb témákról. Mentségemre szolgáljon, hogy ekkor nagyjából 18 éves lehettem, és nem éreztem szükségesnek a karakterek fejlődéséhez eme tapasztalatot.

 

A jomsviking sorozat második részében gyakorlatilag hősünk, a hajóács szenvedéseit követhetjük nyomon az újvilágban. A sztori megalkotása legalább akkora fantáziát igényelt, mint bármelyik ősmagyar regény – mivel érdemi, megbízható forrásunk nincs arról, mit és hogyan csináltak a vikingek errefelé. Az tudjuk, hogy ott voltak, de gyakorlatilag nem hagytak maradandó nyomot maguk után, némi régészeti leletet leszámítva, szóval ettől kezdve bármit írhat Bjorn Andreas Bull-Hansen, sem megcáfolni, sem megerősíteni nem tudjuk. Hasonlóképpen keveset tudunk a korabeli Észak-Amerikáról, ettől kezdve csupán abban lehetünk biztosak, hogy a fontosabb viking szereplők tényleg léteztek és ott éltek, ahol a történet lapjain találkozunk velük.

 

Az biztosra vehető, hogy a fehér embermegjelenése előtt a mai USA területén jóval többen, és fejlettebb társadalomban éltek, mint ahogyan ezt korábban gondoltuk. Emlékeim szerint egyes tudósok úgy gondolják a középkori kis jégkorszak annak köszönhető, hogy a fehér ember által behurcolt járványok megtizedelték az őslakosokat és összeomlott az addig jól működő civilizációjuk, és ez kihatott a globális klímára. De ez meg jóval a viking kor után történt, szóval nem érdekes a sztori szempontjából.

 

Ami biztosra vehető, hogy a partraszálló vikingek különféle habitusú törzsekkel találkoznak, amelyek többsége nem örül tiszta szívből, hogy az idegenek sajátjuknak tekintik a földjeiket (hasonlóan a Brit-Szigeteken történtekhez). Ennek következtében a békés egymás mellett élés nem adatik meg Thorsten számára, helyette rengeteg nyomorúság és szenvedés lesz az osztályrésze.

 

Ezzel nagyjából el is mondtam minden fontosat a regényről, ezért aki az első kötet után valami izgalmasabbra vágyott – nos az így járt. Abban az értelemben gondolom túlírtnak a regényt, hogy egyszerűen túl sok történik főhősünkkel, és úgy nagyjából a 300. oldal környékén már nem az járt az eszemben, hogy juj szegény ember, már megint mibe keveredtél – hanem inkább azon töprengtem az éppen aktuális fordulat kapcsán, hogy erre vajon mi szükség lehetett?

 

Ami viszont a könyv mellett szól, az nem más, mint Bjorn Andreas Bull-Hansen írói eszköztára. A leírások, illetve az a rengeteg tény, amit megoszt velünk, kezdve a hajóépítéssel, és zárva mondjuk egy gazdaság beindításához szükséges holmik, állatok felsorolásával – ezek szerintem minden történelmi regény kedvelőnek tetszeni fog. Azt se felejtsük el, hogy ugyan a sorozat második részének túlnyomó része fikció, azért vannak benne valóban megtörtént események, amelyet szerzőnk ügyesen beleszőtt Thorsten életébe.

 

Azok sem fognak panaszkodni, akik harcról, öldöklésről akarnak olvasni. Ezek sem hiányoznak, mert a bosszúszomjas Thorsten tényleg képes mindent lángba borítani célja elérésének érdekében, csak nem ezeken a részeken van a hangsúly.

 

A végleges döntéssel megvárnám, míg elolvasom a sorozat időközben megjelent harmadik és negyedik részét – mert érzem a történetben rejlő potenciált, ezért adok még egy esélyt neki.