Főkép

Már több napja, inkább hete elolvastam Légrádi Gergely új könyvét, a Falainkat, de eddig gyűjtöttem hozzá az erőt, hogy leírjam az érzéseimet. Mert nehéz. Nehéz szembenézni az ott olvasottakkal, főleg, ha az ember közvetve érintett is, és érintőlegesen találkozott a bürokrácia útvesztőivel. Akkor ez a rideg világ, amelyet ábrázol, már nem tűnik annyira elképzelhetetlennek, hanem maga a kőkemény magyar valóság.

 

A cím telitalálat, mert egyrészt szól a belső falainkról, a korlátainkról, de másrészt tökéletesen leírja a főszereplő kisfiú otthonát, a kifejezési formáira is utal. A képeknek, a festményeknek, és az azok hátuljára írt üzeneteknek nagyon fontos szerepük van a regényben. Adott egy pár, ahol a férfi vágyik egy gyermekre, a nő nem igazán. De a szakítás miatti félelmében inkább bevállalja a szülést. A kisfiú eleinte elhozza azt a boldogságot és nyugalmat, amelyet vártak tőle, de hamarosan kiderül, komoly gondok vannak vele. Szociálisan elmaradott, a külvilágot nem érti meg, és emiatt nem jól reagál az adott helyzetekben. A figyelme gyakran elkalandozik. Az oktatási rendszer próbálja kivetni magából, mert nincs rá kapacitása, ráadásul az édesapja sem tudja így elfogadni, és egy másik tragédia árnyékában összepakol és elhagyja a családot. Anyuka nem roppanhat össze, dolgoznia kell, és a mindennapos szélmalomharcot megvívnia a külvilággal, miközben ő sem érti meg mindig a fia reakcióit. A gyermek, akinek az összetartozást kellett volna biztosítania, most szétveri a családot. Fájdalmas volt olvasni a kisfiú belső harcairól, vívódásairól, a lelke rezdüléseiről, amelynek már komoly fizikai tünetei is lettek, rendszeres látogatója a kórháznak emiatt. A perifériára szorul, ahová már nem jut a megértésből.

 

Két elbeszélőnk van: egyrészt a kisfiú, majd később az édesanya szemszögéből is láthatjuk ugyanazt az eseményt. Ők ketten sem értik meg egymást, pedig együtt élnek, így természetesen a külvilágnak még ennyi esélye sincs. Mindketten nagyon magányosak, elszigeteltek, egymásban sem találnak kapaszkodót, menedéket. Az édesanya nem tudja mindig elfogadni a fia másságát, ami miatt bűntudata van. Miközben próbál megbirkózni a szakítás veszteségével, a hétköznapi helyzetek sem könnyítik meg a dolgát. A kapcsolódási nehézségeik pedig végighúzódnak a teljes regényen.

 

Légrádi Gergely kötete egy hatalmas nagy pofon, amitől utána még napokig csenghet a fülünk. Rávilágít azokra a családokra, akiknek minden nap egy harc a túlélésért, egy olyan miliőben, ahol ehhez nincsenek minták, sémák, tolerancia. Fáj olvasni, és látni benne a főszereplők szenvedését. De közben pedig csak így lehet hitelesen felhívni erre a tendenciára a figyelmet. Mert bárki kerülhet ilyen helyzetbe, és akkor jobb, ha már előre tudja, mi vár rá. Egy út, ami nem sétagalopp, hanem vakvágta. Magánnyal és meg nem értéssel szegélyezve.