Főkép

Először arra gondoltam, hogy a bevezetőben az elmúlt évek során már vagy tizedik alkalommal az autofikció előretöréséről és megkerülhetetlen trenddé válásáról írok, de aztán arra jutottam, hogy inkább nem, mert ezt az irányzatot egyre jobban unom. Mostanára már tényleg Dunát lehet rekeszteni az írók egyéni vagy családi történeteivel, amelyek - mivel saját, többnyire nem túl eseménydús életükön alapulnak - általában bizonyos sablonokat követnek (gyermekkori élmények, szülőkkel való kapcsolat, felnövés, az írással kapcsolatos kezdeti sikertelenségek stb), és a sokadik után már nem túl érdekesek.

 

Ezt minden bizonnyal nem csak én gondolom így, hanem a pályakezdő Biró Zsombor Aurél is, aki úgy hozott össze egy autofikciós kötetet, hogy felrúgta közben a szokásos realista szabályokat. Ugyanis egy olyan könyvről van szó, amelyben egy bizonyos első könyvével küszködő Zsombor írja az elénk kerülő szöveget, ám mindezt úgy, hogy közben egy pillanatra sem hagyja elfelejteni, hogy mi most egy könyvet olvasunk, amelynek ugye elvileg mindig meglenne a saját szabályrendszere, melyet - megint csak - elvileg követnie kellene. Hát ez jelen esetben nagyon nincs így, hiszen az elbeszélő nem csak azt nem hagyja, hogy az olvasója különösebben elmerüljön a történetben, de lépten-nyomon az orrunk alá dörgöli, hogy itt minden viszonylagos, és minden úgy jelenik meg, ahogy a szerző akarja. Ez ellen maximum az alkotójuk ellen folyamatosan lázadozó és a könyvből kiszóló szereplők próbálnak tenni, kevés sikerrel.

 

"Ipari mennyiségben fogyasztom a csodálatot, olyan ez nekem, mint az oxigén, csak hát a sikerélmény nem spájzolható, hogy későbbre is maradjon, és jóllakni se tudsz vele, amennyi van, az mindig kevés, ha pedig elfogy, szerezni kell belőle, találni valakit azonnal, akivel szemben learatható egy gyors diadal."

 

Ez természetesen különösen játékossá és különlegessé teszi a szöveget, ám felvetődhet a kérdés, hogy mindennek van-e valamilyen különösebb célja? Erre szerencsénkre igen a válasz. Ugyanis közben Biró humoros formában rávilágít arra, hogy a legújabb (írói) generáció tagjainak már egészen másként alakul az élete, mint az eddig megénekelt korábbiaké, nálu(n)k szinte hiányzik minden, ami például egy férfit férfivá tehet. Se egy normális iskolai bántalmazás (szerencsére már a szadista edzők java kihalt), se egy, a felnőtt élet szempontjából roppant fontos sorkatonai szolgálat, se egy igazán nagy kaland a húszas évei(n)kben (maximum annyi, hogy nem sikerül összerakni az ikeás szekrényt).

 

Jelen esetben, mivel egy olyan szövegről beszélünk, amely nem értelmezhető a szokásos irodalmi mércékkel (nincs értelme például a történet ívéről vagy mondjuk karakterfejlődésről értekezni), nehezen határozható meg a Visszatérő ​álmom, hogy apám vállán ébredek valódi értéke, hiszen bármilyen hibát is találnánk benne, a szövegbeli Zsombor azonnal lecsapja a labdát, és közli velünk, hogy mindezt direkt írta így. Ezzel pedig nincs mit kezdeni. Mindenesetre egy igazán érdekes pályaindító kötetnek tartom ezt a kisregényt, és kíváncsi vagyok arra, mire képes Biró, ha egy fokkal hagyományosabb szöveggel áll elénk.