Főkép

Magyarul épp tíz éve jelent meg először könyv Gabrielle Zevintől, az Egy könyvmoly regényes élete, ám a Világépítők mintha számos szempontból teljesen másmilyen akarna lenni. S bár a Könyvmoly is nagy siker volt, a Világépítők 2022-ben elnyerte a Goodreads Choice Award-ot fikció kategóriában, ami annyit tesz, hogy irdatlan sok valódi olvasó szerette.

 

Kerülgettem egy darabig, míg rászántam magam, hogy nekiugrok a bő 500 oldalnak (az első magyarul olvasható regény kevesebb, mint fele ilyen hosszú). A cím két amerikai embert takar, akik a ’80-as években, gyermekkorukban, egy kórházban ismerkednek össze, és kötnek életre szóló, ám az évtizedek folyamán számos hullámvölgyet is bejáró barátságot. Mivel mindketten imádnak számítógépes játékokkal játszani, és olyan agyuk, annyi tehetségük van, hát idővel maguk is elkezdenek olyasmiket készíteni. Ahogy az sejthető, jönnek a sikerek, a kudarcok, s mindezekre ki-ki a maga módján reagál. Ami alkalmasint nem tetszik a másik félnek…

 

Sam félig ázsiai, félig zsidó fiú, akinek az egyik lábát tönkretette egy autóbaleset. Sadie egy jobbára zsidó lány, aki beteg nővére miatt jár ugyanazon kórházban. Apránként mindkettejük múltjára fény derül, és ezzel jobban megértjük személyiségüket, motivációikat is – melyek persze a regény által felölelt min. három évtized alatt nyilván változnak is. Végül igen alapos képet kapunk mindkettőjükről (s még egy harmadik, nagyon fontos szereplőről is). Számos író él azzal a trükkel, amivel Zevin, vagyis hogy nem lineárisan meséli a sztorit, hanem az aktuális eseményekhez kapcsolódóan szól a múltról is. Ez krimik, thrillerek esetében szinte alap – a mindentudó mesélő kedvére játszik hallgatóságával. Abban mégsem vagyok biztos, hogy itt ez az olvasmányélményt erősíti. Biztos szimplább lett volna a regény, ha időrendben mesél az írónő, de így egy akkora kirakóst kapunk, annyi különféle elemmel, hogy nagyon sok időbe telik, mire elkezd eléggé összeállni a kép, és már nem zavar mindez. De az mindig zavar, ha felfedezem, hogy az író épp valami írói trükköt használ. Ha elkap annyira az adott könyv, hogy ez ne érdekeljen, észre se vegyem, mert visz magával. Itt nem így történt.

 

A regény kirakósa azonban nem csupán kettejük életéről és szuperbonyolult kapcsolatáról szól, és nem is csak a játékok világát mutatja be (amit amúgy sem dokumentarista mélységben tárgyal, de épp eléggé jól megfogalmazza, mi olyan jó bennük, akár játszunk velük, akár alkotjuk őket). Sőt, egy idő után az volt az érzésem, hogy Zevin fogott egy nagyon aktuális listát, hogy mely témáknak kell szerepelniük egy mai regényben, és igyekezett mindezt belezsúfolni. Nagy szerepet kap az LMBTQ vonal, a rasszizmus (különösen a távol-keleti bevándorlók szemszögéből), a politikai korrektségben hívők és az arra képtelen többiek összeütközése, és így tovább. Szinte minden szereplő, akinek kettőnél több mondat jut, kipróbálta már 1. más és saját nemével a szexet, és 2. valamiféle kábítószert, és egyiküknek sem lett ebből semmi komolyabb baja (kivéve az ostoba bináris heterók ellenérzéseit, nyilván). Mindezzel talán az az egyik legfőbb bajom, hogy a regény azon részei, melyekben mindezek előtérbe kerülnek, a ’90-es évek vége, 2000-es évek első évtizede, legalábbis amennyire én vissza tudok emlékezni, nem ezektől voltak hangosak. Nyilván nem én innen mucsa-külső Budapestről fogom megfejteni ezt, de mivel magam is aktív gamer meg zenerajongó, meg egyáltalán élőlény voltam már akkor is, és erősen hatott rám sok minden, ami Amerikában zajlott és átjött ide, talán valamelyest kijelenthetem, hogy bizony, nem úgy emlékszem, hogy azokban az időkben mindez így ment volna, ahogy Zevin ábrázolja. Az utószóban beismeri, hogy egy-két komputer játékot nem a valós idejébe helyezett, de amennyire elkezdett kinyílni a világ úgy a különféle rasszok és nemi identitások terén is abban az időben (elég csak az MTV uralmára utalnom), annyira nem volt mindez így túltolva. Ami nem zárja ki, hogy egy progresszív gondolkodású játékfejlesztő cég Los Angelesben ilyen volt. Sőt, a gamer világ pont ugyanolyan szubkultúra, mint a könnyűzenéé vagy akár a szórakoztatóipar más területeié, és mindegyikre jellemző a korát megelőző nyitottság. Mégis úgy emlékszem, abban a korszakban egyre többen vállalták nyíltan másságukat, egyre több tér nyílt a nem-fehéreknek is, ugyanakkor nem volt ennyire előtérben, nem volt ennyire központi kérdés mindez. A regényben pedig ez az egész azért zavar, mert amellett, hogy alapvető emberi dolgokról mesél (amilyen a barátság, a család, a kreativitás, a hivatás, ami több, mint munka, amivel ugye a legtöbben az életünk zömét töltjük), a gamer szűrőn át nagyszabású korrajznak és társadalmi tablónak is mutatkozik. Amiben nagyon nem lenne szabad bárminek is hiteltelennek lennie. De mondom, tévedhetek is.

 

Ám nem csak ez volt a bajom a regénnyel. A jobbára okkal, de egészen gyakran váratlanul érkező múltidézések hosszú távon nehezítik az olvasását. Egy-két helyen az író-mesélő mintha kiszólna, ami sosem szerencsés az E/3-as elbeszélések esetében, bár teljes objektivitás szerintem nem létezik, nem is várok el ilyesmit senkitől. Nálam legalábbis biztos nem találni ilyen fegyvert, hát még azt is le merészelem írni, hogy bizony, a két főszereplő egyike sem volt igazán szimpatikus. Nagyon, de tényleg nagyon sok mindent megvilágít Zevin, ahogy halad előre a regény, de így is marad az olvasóban egy olyan, hogy „OK, értem, megértem, tényleg, szegénykém, ami történt vele, nem csoda, de…” És ez olyan, mintha másokon ítélkeznél, amit ugye pont nem a regény tesz meg, hanem te, az olvasó. Szóval ismét bebizonyosodik, hogy a véleményünk, bármiről alakítsuk is ki, csak rólunk szól, minket minősít. De vállalom: a regény min. négy-ötödéig nem tudtam kedvelni a két főszereplőt. Már tizenévesen is megvolt fejben, hogy valójában senki nem fekete vagy fehér, tisztán jó vagy gonosz, mindenki összetett (gyakran a látszat ellenére), de ez a két figura minden komplexitásával együtt is kitaláltnak hatott.

Aztán jön egy nagyon komoly húzás az írónőtől, ami megviselt, mint olvasót, de aztán sem lett jobb a véleményem. És rá kellett jönnöm, hogy ami legfőbb bajom van ezzel a két emberrel, az a saját életemben, de általánosíthatok is: alighanem mindenki életében megvan. Hogy k…ra nem tudunk kommunikálni. Hogy még akiket a legjobban szeretünk, azokkal sem tudunk őszinték lenni, azoknak sem tudjuk átadni, amit mondani akarunk. Tudom, hogy ez közhelyes, és pont ezt olyan hosszan tárgyalja Zevin, hogy végül is 500 oldal alatt már a közhelyesség is lefoszlik róla. Meg persze, a kommunikáció mindkét félen is múlik; adsz valamit, de arra már nincs hatásod, hogy a másik mit kezd vele, a legjobb szándék mellett sem. De attól még a regény számos pontján képzeletben (virtuálisan) a falba vertem a fejemet, hogy hogy lehetnek ezek ilyen hülyék, miért nem képesek megkérdezni vagy kimondani. És ez nem az a szint, amire a regény egyik pontján mondja valaki, hogy a kudarcokból tanult a legtöbbet, mert van, amit nem lehet már utólag helyrehozni, megjavítani.

 

De végül is emiatt olvastam végig szinte tűkön ülve ezt a regényt. Hogy mi lesz velük, ezzel a két nagyon is emberi, nagyon is zseniális, nagyon is szerencsétlen emberrel. Szóval működött, és ez fontos. De vagyok annyira önző és eszképista, hogy azt mondjam, hogy élvezzem is, amit olvasok, talán (néha, sokszor, mikor mire van szükségem alapon) fontosabb. Nagy utazás volt, számomra is ismerős tájakon (már ami a játékokat meg egyéb popkultúrális utalásokat illeti), de leginkább azt érzem itt a végén, hogy kedvem lenne játszani egy játékkal, ami beránt, amiben ha meghalsz, újra lehet kezdeni. Mert az élet nem ilyen, és a Világépítők története leginkább mégis a valódi világban játszódik (még ha van is benne egy-két kreatív momentum, ami nem).