Főkép

Nem sokkal azután, hogy jelenkorunk autofikciós boomja után végre a nemzetközi irodalmi élet is felfedezte, a dán Tove Ditlevsen önéletrajzi sorozata, a Koppenhága-trilógia hazánkban is nagy sikert aratott. Az eddig megjelent két kötetben (Gyermekkor, Ifjúkor) megismerhettük a túlérzékeny, szegényes, nemtörődöm környezetéből mindig is kilógó Tovét, akinek gyermekkorában az irodalom és az általa költött versek jelentették az egyetlen vigaszt, hogy aztán kamaszkorában sorstársaihoz hasonlóan azonnal munkába is álljon, majd állásról állásra sodródva keresse az inkább csak az édesanyja által erőltetett nagy Ő-t, és küszködjön azért, hogy végre felfigyeljen rá az irodalmi élet. 

 

„Mostantól hárman vagyunk: apa, anya és gyerek, mondom, egy teljesen átlagos és normális család. Ebbe csodálkozva kérdezi: Miért akarsz te átlagos és normális lenni? Mindenki tudja, hogy nem vagy az. Nem tudom, mit válaszoljak neki, de amióta az eszemet tudom, mindig is erre vágytam.”

 

A most megjelent Függés elején úgy tűnik, élete biztos medrek közé ért, hiszen bár a jóval idősebb, lapkiadó férjét nem igazán szereti, de általa végre elindul az irodalmi karrierje, melynek köszönhetően a megélhetése is biztosított. Tove boldog,  hiszen sokáig nem is várt másra, mint arra, hogy csendben írhasson, és megjelenjenek a könyvei.

 

Azonban a fiatal lány egyre inkább úgy érzi, hogy ebben a kapcsolatban meg van béklyózva, és nem csak a kortársai hiányoznak neki, de egy saját gyermek is. Miután megismerkedik egy fiatal költővel, szanatóriumba vonul, hogy így könnyebben véget vethessen a házasságának. A happy end azonban most sem jön el...

 

„Öregszünk, mondja, és a pipájából kikaparja a hamut a hamutartóba. Huszonhét éves, én meg huszonöt."

 

Tove mintha el lenne átkozva, hiszen hiába sodródik egyik kapcsolatból a másikba (összesen négy férjet sikerül „elfogyasztani"), valami sosem stimmel. Végül hiába lesz három gyermeke (két saját és egy nevelt), nem csak kénytelen lesz több, ebben az időben még tiltott abortuszt elvégeztetni, de belesodródik az egyre kontrollálhatatlanabb drogfüggésbe is, melynek története maga a horror.

 

Ditlevsen első két önéletrajzi műve is roppant magas minőséget képviselt, de a harmadik még ezeken is túltesz. A mondatai mindvégig visszafogottak, ám hihetetlenül precízek. Ezek pedig remek alapot szolgáltatnak annak a végtelenségig őszinte és önmagát felmenteni sosem kívánó hangnemnek, mely a kötet egészét jellemzi. A szerző tabuk nélkül mesél nem csak mások, de a saját hibáiról is, melyek elvezették egy olyan mélységbe, ahonnan csak felfelé vezethetett az út. Bár a trilógia végén is sejthető, hogy a folytatás sem lesz egy leányálom...

 

Akit érdekelnek a kőkemény, szókimondó önéletrajzi kötetek, az keresve sem találhatna jobbat, mint Ditlevsen sorozata, és az már csak külön jó hír, hogy ha eddig valaki nem vágott volna bele, az most már az egész trilógiát elolvashatja egyben. Talán így még ütősebb is lehet.