Főkép

Azt hiszem, nem lövök különösebben bakot, ha azt állítom, hogy Daniel Kehlmann a fiatalabb (értsd most: ötven alatti) német írógeneráció leghíresebb és legnagyobb alakja, aki egy-két évtized múlva bőven megérdemelné a Nobel-díjat. Szerencsére már mi, magyar olvasók is tökéletesen tisztában lehetünk azzal, hogy mire képes az 1975-ös születésű alkotó, hiszen már jó ideje sorjáznak a jobbnál jobb könyvei, melyek mindig okosak, humorosak és tele vannak emlékezetesnél emlékezetesebb alakokkal.

 

Nincs ez másként legújabb nagyregénye, a Mozgókép esetében sem, hiszen ez is óriási ismeretanyagot dolgoz fel roppant közérthetően és szórakoztatóan, egyszerre tud humoros, groteszk és félelmetes lenni, és ismét csak dúskálunk a rendkívül plasztikusan megrajzolt figurákban.

 

„De nincs igaza, a filmet sosem forgattuk le. Tudom, mert ott voltam. Ott voltam, amikor nem forgattuk le a filmet."

 

Kehlmannra jellemző módon az első fejezetben egy humoros jelenettel indítunk, melyben egy nyugdíjasotthon kissé demens lakóját meghívják egy tv-showba, hogy meséljen az egykori legendás osztrák rendezőhöz, G. W. Pabsthoz fűződő emlékeiről. Ahogy az sejthető, a műsor óriási lebőgés lesz, melyből a nézők semmit sem tudhatnak meg a főleg a vágásairól híres filmes életéről és munkásságáról. Pabst egész pályafutása alatt azt vallotta, hogy a vágás a filmkészítés kulcsa, ha az egyik jelenetben valaki balról jobbra ment ki, akkor a következőben valakinek jobbról balra kell, vagy ha az egyik jelenet végén az egyik szereplő a magasba emeli a tekintetét, akkor a következőben mondjuk egy szárnyaló madár képével kell indítani.

 

Természetesen nem lenne Kehlmann olyan tudatos szerző, amilyen, ha ezt az elvet nem alkalmazná a regényére is. Így követi a demenciája miatt zavart és a környezetét megérteni képtelen öregember jelenetét már Pabsté, aki a '30-as évek folyamán hiába él már jó ideje Amerikában, képtelen megtanulni angolul, így szintén csak nagymértékben kommunikációképtelen a neki munkát ajánlani akaró producerekkel szemben. Aztán ha ebben a jelenetben két producer van, akkor a következőben már több tucat... És így a szép lassan, minden egyes jelenet valamilyen motívum révén kapcsolódik az előzőhöz, ami különös dinamikát ad a történetnek.

 

G. W. Pabst élete pedig tényleg olyan, amely regényért kiált. Az osztrák elsősorban a némafilmek korában volt óriási sztár (ő fedezte fel többek között Greta Garbót vagy a később Hitler kedvenc rendezőjévé váló Leni Riefenstahlt), majd a hangos filmekkel egyre lejjebb és lejjebb csúszott. A történet jelen ideje a számára roppant sikertelen és megalázó amerikai korszakkal veszi kezdetét, melyben mindösszesen egyetlen bukott film köthető a nevéhez, hogy aztán megpróbáljon előbb Franciaországban, majd Svájcban boldogulni, majd éppen akkor térjen vissza a nácik által már megszállt Ausztriában élő idős anyjának a további sorsát intézni, amikor kitör a háború. A határok pedig lezárulnak, se ki, se be. Vajon mit csinálhat ilyenkor egy olyan férfi, aki éppen a nácik térnyerése miatt hagyta el annak idején az országot, és aki nem ért semmihez sem a filmkészítésen kívül, ráadásul egy olyan, akit terrorizálni kezd a házára már régóta felügyelő, náci eszméket valló házmester? Hát, ha kezdetben nem is mosolyogva, de filmeket készíteni a diktatúra megbízásából, és közben győzködni magát, hogy ezzel nincs is semmi baj.

 

„Egy elvesztett világháborúban az a legjobb, hogy utána kevés az ember, sok a lehetőség. Bárhová néz az ember, hiányzik valaki, és bárhová megy, jut neki hely."

 

A Mozgókép amellett, hogy a felszínen egy pörgős, okosan kiválasztott jelenetekből felépülő történet egy mára már eléggé elfedett rendező életéről, a mélyben sokkal több ennél. Hiszen felvet számos olyan kérdést, mint hogy mi számít egy tömeggyilkos diktatúrával való kollaborációnak (Pabst többnyire maga dönt a filmjeit illetően, és nem kell semmiféle szélsőjobbos eszmét belevinnie az akarata ellenére), mi számít valódi művészetnek (számtalanszor összeütközik a férfi által képviselet magasművészet a tömegek igényeit kielégíteni akaró szórakoztatóiparral), vagy éppen hogyan vagyunk képesek önszántunkból megváltoztatni a számunkra kellemetlen emlékeket (a könyv tele van olyan jelenetekkel, melyek újra és újra elindulnak, egészen addig, míg az adott szereplőt a lehető legszebb színben tünteti fel)?

 

Ugyanakkor Kehlmann számtalan emlékezetes alakot is megrajzol, legyen az Pabst, aki mindenre vak a rendezésen kívül, és végül már a világot is csak mint egy leforgatandó filmet látja; a művészeti ambíciókat dédelgető felesége, aki beleroppan a diktatúra hétköznapjaiba; a fiúk, aki a rendszerbe belenőve - bár nem tetszik neki - pontosan tudja, hogyan érvényesüljön. De zseniálisan eltalált a házmester, a testileg és lelkileg egyaránt torz besúgó, Jerzabek karaktere, ahogy az olyan mellékszereplőké is, mint a postásból a rendszer szürke hivatalnokává előlépő férfié, vagy a tökéletesen dilettáns, ám a propagandához mindig hű író alakja.

 

Számomra Daniel Kehlmann Mozgóképe az idei év egyik első, szinte hiba nélküli nagyregénye, amelyben tökéletesen működik mind a történet, mind a nyelv, mind a gondolatiság. Azt hiszem, a sikere garantált és megérdemelt.